Kakuzo Okakura „Teáskönyv“ című művében van egy történet Rikyu-ról, aki figyelte, hogyan sepri tisztára fia, Shoan, a kerti ösvényt. „Nem elég tiszta“ – adta fel újból neki a feladatot, mikor végzett. Majd miután újból és újból felsepert, felmosott s mindent egyes levelet, ágat felszedett, az apa kilépett a kertbe és megrázta a fákat. Az ösvény tele lett aranyló és bíborszínű levelekkel. Amit Rikyu szeretett volna, az nem a makulátlan tisztaság és rend volt, hanem a természetesség. És a szépség. A természetes szépség.
Minden életszakasznak megvan a maga utánozhatatlan bosszúsága. A lakás millió pontján szétszórt legodarabkák, gombolyagok, színes ceruzák, szennyes ruhák, tinédzserkori éjszakai éhségrohamok utáni reggel a konyhapulton a morzsák, s a kint felejtett sajt, a gyerekek kedvéért beszerzett háziállatok szőre az ágyterítőn, a megrágott szőnyeg, a fehér székpárnára ömlött zöld akrilfesték - nem rendetlenség. Áldás, ha megadatik. Természetes szépség. Mint őszi tájban erdei ösvényre hullott falevélrengeteg, úgy tartozik a jól megélt élethez.
7 comments:
Mindennap harcolok azert hogy áldásnak s persze természetesnek vegyem a 4 unoka után szétszórt,elhagyott szinte felsorolhatatlan holmit....s ne bosszankodjam.Megszivlelem amit itt olvastam!
Tegnap olvastam Placid atya gondolatait...benne a négy szabályról.
A négy szabályból egyet ide bemásolnék:
A második szabály az, hogy észre kell venni az élet apró örömeit...
Feltehetően egyikünk sem fog soha a Gulagra kerülni, mégis érdemes magunkévá tenni a túléléshez, az élet teljességéhez... gondolatait.
Ott a Gulagon naponta versenyt rendeztek, hogy ki hány szépséget vett észre aznap a munkatáborban.
A győztes, a csúcstartó 17 szépet sorolt fel este!
Mi hányra vagyunk képesek?!
Morzsa! - hálás lehetek unokáimért, s most hogy a kórságok megtorpedózták őszi együttlétünket bizony nagyon hálás lennék a maréknyi morzsáért, ami étkezések után szokott az asztal alatt maradni.
És mennyi minden napi apró és cseprő van, ami felborítja az általunk elképzelt, megtervezett rendet, aztán utólag csak kapkodjuk a fejünket, hogy a gondviselés mennyire jól tette, jól tudta helyettünk, hogy mi a jó nekünk.
És hányszor igyekszünk rendet teremteni, és amikor már a rendetlenség oka eltűnik, vége, nincs tovább, hiányát igyekszünk még nagyobb renddel eltűntetni. Hisszük, hogy a szívünkből is lehetséges.
Vagy odaképzelni a múlt rendetlenségét, megadva magunkat a fájdalomnak.
Majd megadni magunkat a beletörődésnek.
Majd megadni magunkat az elfogadásnak.
Majd átadni magunkat a szép emléknek...
Betty
Jaj én mennyit vesződtem a napokban a gyerekekkel emiatt... és most mennyire szégyellem magam 😔 Tükröt tartottál elém, Márta! Köszönöm.
De szép írás!
Kedves Márta!
Az ovisaim ma óriási levélkupacokat hordtak, gereblyéztek össze, aztán belefeküdtek, feldobálták magasra, szétszórták, majd kezdték elölről a kupacolást újra és újra... öröm volt nézni.Legszívesebben én is meghempergőztem volna az aranyló "dunyhában".
Aztán hazajöttem és elolvastam az írásokat😊
Köszönöm! Szép őszi napokat kívánok szeretettel, Hajni
minden nap úgy teregetem ki az aktuális 30-40 darab zoknit ötünk után, hogy közben hálát adok, hogy megtehetem! <3
Post a Comment