Virághagymák.

A mai napot kint töltöttem, a kertet kezdtem el előkészíteni - tegnap reggel már befagyott az autó szélvédője - a közeledő télre. Az őszi teendők legszebb, legreményteljesebb, szinte ünnepi része a virághagymák elültetése. Idén is vettem százkilencvenhat darabot, nárciszhagymákat főleg, de tulipánt is, jácintot, krókuszt. Néha arra gondolok, ez azért már túlzás. Hiszen minden évben sokat ültetek, s különben is, nem lesz belőlük étel. Nincs kézzel fogható hasznuk. 

De az a helyzet, közben nem csak virágot ültetek. Reményt is. Arra nézve, hogy érdemes. Legyőzni az akadályokat, megkeresni az utakat, kérni, adni, közösséget építeni, növekedni, virágozni, gyümölcsöt teremni. Talán nem térül meg. De a feladat szépsége nem is a megtérülésben van, hanem abban a mindig megújuló erőforrásban, ami a szív mélyén a legnagyobb csalódások után is valahogy megmarad, talpra áll, tovább él. Erőt próbáló időket élünk, nyomás hatására pedig mindenkiből az préselődik ki, ami benne van. Ami engem illet, néha megrémülök attól, mennyi túlérzékenység, önzés, türelmetlenség lakik bennem, s a tárgyalókészség- és képesség mekkora hiánya.

Amikor a végtelen hosszúságú tél végén majd előbújnak a zöld hajtások s kis idő múlva a sárga, lila, piros virágok, tudni fogom: ó, nem. Nem túloztam. Jövő ősszel még több virághagymát ültetek.