A kedvességről.

 

Semmi sem tud úgy a szívemhez szólni, mint akár a legapróbb kedves gesztus. Múlt héten valaki csokoládét és képeslapot is tett abba a borítékba, amit egyébként egy hivatalos papír miatt kellett postáznia. Hosszasan örültem neki, őszintén boldoggá tett. De nem annyira, mint a tegnapi eset, amiről a gyermekem mesélt. Egyik órájára túl későn ért be, mert elnézte szünetben az időt, s mert elfelejtette, hogy dolgozatot írnak. A tanárnő felajánlotta, hogy tovább írhat, mint a többiek, úgyis ez lesz az utolsó órája, és papírzsebkendőt is adott, hogy feltörölje az ebben a pillanatban felboruló innivalóját. 

Hiányzik a fény. A mindennapi beszélgetésekből, a hírekből, a közhangulatból, a szemekből. A szavakból s a szavak hangsúlyából. Abból, ahogy egymáshoz szólunk, ahogy egymásról beszélünk, ahogy egymással bánunk. A korábbi időkhöz képest kifejezetten legitim - az autentikus lét egyik alapvető pillére - közszemlére tenni a hangulatváltozást, a szomorúságot, a haragot. Mostanában nem sok emberrel találkozok, s a világhálón is viszonylag kevés ember írását követem rendszeresen. Miután megnézem a híreket, általában tennem kell egy sétát az erdőben, hogy ne temessen maga alá a félelem. Megértem a frusztrációt, a rosszkedvet. Értem, hogy néha az a legegyszerűbb küzdési stratégia, ha a gondjaink miatt ráadásul egy bűnbakot is keresünk. De nagyon hiányzik a fény, nem csak a késő őszi napokból, de a szemekből, a szavakból.

Az aranyszabály szerint bánjunk ugyanúgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Én ezt kevésnek érzem. Inkább bánjunk úgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy mások is a gyermekünkkel bánjanak. Egy-egy nekem szánt sértő megjegyzésen viszonylag hamar túlteszem magam, de minden rossz szó, ami a gyermekeimet éri, összetöri a szívemet. És a nekik szánt jóság, kedvesség minden apró gesztusa boldoggá tesz.

Néhány napja találkoztam egy fiatal édesanyával, s megpróbáltam kicsit barátkozni a kisfiával. De ő csak nézett rám nagy szemekkel. Nem látta a szájmaszk mögött az arcomat, a fülig érő mosolyomat. Meg kell tanulnunk a szemünkkel mosolyogni. Ha magunk miatt nem, legalább a gyerekek miatt. (Akkor is, ha nem a mi gyermekünkről van szó, akkor is, ha nincs is gyermekünk. Mindenki valakinek a gyermeke, és mint ilyen, a legjobbat, a legkedvesebbet, a legfényesebbet érdemli.)