előbb-utóbb azért

fel kell kelni, venni az ágyat s elindulni. kedv nélkül is, egyedül is, ha eleredt volna közben az eső is.
megvan mindenem, nem kérek semmi mást, csak hogy lássak.
de még ezt sem kérem, mert ehhez is van két szemem, két kezem: egyikkel tartom a fényképezőgépem, másikkal felette az esernyőt.
télvégi szürkeség ellen jó ötlet egyébként még a: csokoládé, ablakpucolás, kenyérsütés, hosszas hallgatás, hosszas szomorkodás, félig átolvasott éjszakák, szem alatti sötét karikák másnap, s egy cserép tavaszi virág az ablakpárkányon.
egyetlen dolog mindig is nehezemre esett: másvalakit terhelni önmagam nem-éppen-legjobb verziójával. tudom, nem lennék teher, de mégis, és mégse.
nem azért, mert csak a szépet, csak a jót akarom mutatni.
bár, ha jobban belegondolok, de igen. azért, mert csak a szépet adni lenne szép, csak a jót adni lenne jó.
és ezek forrása mindig valahol nagyon mélyen van, vagy nagyon magasan, de ha egyiket sem találom, egyszerűen csak a piros gumicsizmámban végigjárt esős erdei ösvényeken valahol, útközben.

S mert

nekik köszönhetően a dolgozó anyák sem esnek kétségbe, hanem, kitekintvén az ablakon át a pénteki szürkeségbe inkább kedvet kapnak, s nem-is-olyan-nagyon-késői ebédet tesznek az asztalra saját s (a véletlenül idekeveredő) mások gyermekei örömére,
- ezért, de csak úgy is -
Isten áldja a spagetti s a fagyasztott pizza s a mosogatógép s az okostelefon s minden olyan tárgy, ötlet, érdekesség, kedvesség feltalálóját, minek köszönhetően én is úgy érezhetem, ura vagyok az életemnek, de ha annak nem is, legalább a mindennapi ebédnek, ami mindig jó, ha elkészül végül is.
Most és mindörökké. Köszönöm.

Ebben a

negyven napos böjti időszakban János evangéliumát olvasom, a változatosság kedvéért: most angolul. Le vagyok nyűgözve. Ugyanaz a régi szöveg, ugyanaz a régi üzenet, ugyanaz a régi én, s mégis. Míg olvasok, előjönnek a múlt heti rövidke utazás emlékei. Nem is ott, nem is akkor érintettek meg - inkább csak most, így utólag, de annyira, hogy a sírás kerülget. Mert ott jártam, ha csak három napon át is, ha kétezer év után is, s el tudom már képzelni - ami pedig mások fotóin olyan unalmasnak tűnt - mi szerethető annyira, de annyira abban az országban, abban a népben.
Egy tizenkét ágyas hostelszobában aludtunk, s a mellettem levő ágyon lakó, már hetek óta az országban időző kaliforniai nő csak annyit mondott: It's overwhelming. Believe me: it's overwhelming.
Egyszer, mikor újból fiatal leszek, visszamegyek s megtanulok egy új nyelvet. Az azt követő böjti időszakban pedig héberül fogom majd olvasni János evangéliumát.
(A hatodik képen levő erkélyen, a Hurva Zsinagóga legfelső szintjén minden péntek este kisfiúk állnak körbe, s az Énekek Énekét - Isten és az ő népe közötti szerelmes költeményt - éneklik, míg lemegy a Nap. Annyira gyönyörű. It's overwhelming. It's really overwhelming.)

hagyj békén.

van nekem is épp elég bajom, vagyok én is épp elég fáradt, meg lusta, meg szégyenlős,
ráadásul még mindig nem tudok elég jól németül,
van puha, piros takaróm, mibe beleburkolódzni könyvvel-teával,
van hallgatásom, mibe belesüppedni, ha úgy vélem, bántanak,
felcsattanásom, jogaimat védendő
...és vagy te.
te drága.
te esendőségedben, sértettségedben, szomorúságodban is gyönyörű.
s mert csupán csak puszta léted is elég ok rá, hogy felkeljen keleten reggel a Nap,
h á t   j ó .
összeszedem magam.
veszek cserépnyi nárciszt, neked, kezemben tartom, míg becsengetek megkérdezni, jók lettek-e az orvosi leletek, s nem nézek félre, ha koldulsz az utca sarkán, s nem hagyom leveleid választalan, indulásod öleléstelen, a jót, mit adsz, köszönet s a rosszat bocsánat nélkül.
nem akarok már semmi mást, - maradjunk annyiban: hosszú volt a nap - csak jó lenni, jó mindhalálig, vagy ha ez így túl drámai, mint ahogy tényleg túl drámai, kezdetnek az is megfelel, ha elég jó leszek vagy nem túl rossz
ma estig.

Válentájn.

Jó reggelt. Vigyázz magadra. Vezess óvatosan. Éhes vagy? Átmehetek hozzád? Hiányzol. Miért vagy szomorú? Elkísérhetlek? Szólj, ha segíthetek. Kérsz te is egy csésze teát? Ne haragudj. Hívj fel, mikor odaértél. Érezd jól magad. Légy boldog.
Mennyiféle út és mód és lehetőség kifejezni azt, mit alig-alig mondok ki hangosan, bárkinek is.
Azt, mivel pedig csordultig van a szívem,
szóval, hogy
szeretlek. 

Szeretem

a korai kelést, szeretem az esőt és dolgozni is szeretek.
Csak így egyszerre nem szeretem őket.
Olyan ez, mint egy mondat, minek külön-külön minden egyes szavát érteni vélem. Csak magát a mondatot, na azt nem értem, sehogysem.
Korán és esőtől ázottan kezdődnek mostanság a napok.
Majd hallgatagon,  kanyarogva folytatódnak a város fele be, hogy ott vegyem fel végül a - nyugodt kis lényemnek annyira érthetetlenül - rohanó ritmust a munkában, hol tegnap abbahagytam volt.
Délután viszont - paprikás krumpli kevergetése közben történt éppen! - visszajött a hegyre a Tél.
Mert nekem nem számít, tényleg nem. Ha esik, ha fúj, felhúzom a piros gumicsizmám és megyek.
De erdőben barangolni, gondolkodni, csodára várni, s rájönni arra, mennyire szeretlek,
mégiscsak hóesésben a legszebb.