megvan mindenem, nem kérek semmi mást, csak hogy lássak.
de még ezt sem kérem, mert ehhez is van két szemem, két kezem: egyikkel tartom a fényképezőgépem, másikkal felette az esernyőt.
télvégi szürkeség ellen jó ötlet egyébként még a: csokoládé, ablakpucolás, kenyérsütés, hosszas hallgatás, hosszas szomorkodás, félig átolvasott éjszakák, szem alatti sötét karikák másnap, s egy cserép tavaszi virág az ablakpárkányon.
egyetlen dolog mindig is nehezemre esett: másvalakit terhelni önmagam nem-éppen-legjobb verziójával. tudom, nem lennék teher, de mégis, és mégse.
nem azért, mert csak a szépet, csak a jót akarom mutatni.
bár, ha jobban belegondolok, de igen. azért, mert csak a szépet adni lenne szép, csak a jót adni lenne jó.
és ezek forrása mindig valahol nagyon mélyen van, vagy nagyon magasan, de ha egyiket sem találom, egyszerűen csak a piros gumicsizmámban végigjárt esős erdei ösvényeken valahol, útközben.
8 comments:
oly rég olvaslak, hogy elhiszem, sőt biztosan tudom, sosem terheltél másvalakit önmagad nem-éppen-legjobb verziójával... tudom, nem lennél teher (sőt), nem azért, mert csak a szépet, csak a jót akarod mutatni, de mégis csak azt mutatod.
mégis annyira kíváncsi lennék a titkodra: hogyan dolgozod fel azt a sok rosszat, amit látsz magad körül: komolyan érdekel, hogyan van az, hogy én: megélem, elmondom, kitisztul.
te meg: megéled, és kisírod?, lepereg? , másfelé nézel?
mit csinálsz, amikor a félelemtől nem tudsz aludni, a látott borzalmaktól nincs étvágyad, a bántástól legszívesebben elfutnál
kivárod, míg leülepszik, és csak akkor nyitod a klaviatúrád
ha azt állítanám, itt ahol élek, ahogy élek, sok rosszat látok, vagy borzalmakat, ez egyszerűen nem lenne igaz. azért mi nagyon szerencsések vagyunk a világ többi részéhez viszonyítva. nem hinném, hogy másfelé néznék, bár ritkán nézek híradót, ritkán olvasom el a facebook-hírfolyamot is...de fontosnak tartok elolvasni olyan könyveket, amik valamilyen szenvedést dolgoznak fel, ilyenkor együttszenvedek én is a szereplőkkel, talán már írtam is erről.
egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki ha rátör a rosszkedv vagy bántja valami, azonnal telefont ragad, hogy felhívjon valakit, akinek elmondhatja, vagy leírja...egy idő után pedig már nem olyan fontos. s nyilván itt van a családom, ők azért nem csak a szépet és jót kapják belőlem.
túl sokat ne beszéljünk rólam. örülök, hogy mindenki másféle. általában nagyon jól kijövök a másfélékkel. :)
ilyesmit gondoltam, és ez annyira jó
én olyan (másféle vagyok), hogy még helyetted is izgulok olyasmik miatt, amik a te országodban történnek - és amin nem tudok változtatni tevőlegesen -
olyan sokat tanítasz a létezéseddel is,
köszönöm Márta
http://hirtv.hu/alinda/rohrig-geza-2-resz-1330533
Maaaaaar lattam. :)
gondoltam, :))
nekem most azért aktuális, mert válasz a kérdéseimre itt nálad
Márta, jó hogy ilyen vagy, és én végtelenül felnézek rád ezért (és jó, hogy itt nálad töltekezik az ember, minden bejegyzésben, mert mind felemel). Sajnos én nem ilyen vagyok, de sokszor gondolok rá, hogy ha még a kicsi zárt blogomban sem engedném meg magamnak, hogy a fájdalmakat, félelmeket, feszültségeket kimondjam, valószínűleg már nem élnék, mert amúgy meg nincs kinek. Engem megölne, ha bennrekedne a sok vívódás, nem is tudnék másképp reflektálni rájuk, és ezzel eljutni valami megoldásig, mint így, ha leteszem, és rátekintek. Az én blogom csak az én önterápiám, a tiéd viszont mindenkit megvigasztal. Jól van ez így. Nagyon jó, hogy vagy, sokat adsz a világnak!
Márta, szerintem is sokat adsz! Örülök, hogy ismerhetlek! :)
Post a Comment