Jut eszembe, hogy

el ne felejtsem legközelebb eszembe juttatni, hogy el ne felejtsek ruhacsipeszt venni, hogy mikor legközelebb újra kiteregetem a kimosott ruhát (pólókat, zoknikat, mindenféle alsó és felsőneműket stb. ), legyen mivel odaerősítsem a már említett pólókat, zoknikat, mindenféle alsó és felsőneműket a szárítóra...mondjuk persze ezt abban az esetben, ha nem akarom az ilyen szeles napokon a különböző, nem feltétlenül publikusnak szánt ruhadarabjaimat a postaládánkban viszontlátni...És még persze abban az esetben is, ha nem akarom, hogy az alsószomszéd és alsószomszédné úgy emlegessenek, mint az őrült magyar nőszemélyt, akinek időnként az ő területükre szállingóznak a mindenféle nempublikus ruhadarabjai.

Német

nyelvi képességeim, vagyis jobban mondva képtelenségeim újabb bizonyítékát adtam ma...Pedig a minap is úgy örültem, mikor a fül-orr-gégész, - akihez úgy kerültem, hogy Enikő logopédusa arra gyanakodván, a kicsike azért nem halad különösképpen nyelvileg, mert talán nem hall jól - na szóval, ő azt mondta, hogy hű, de jól beszélek németül. (Persze Enci nagyon is jól hall, és ezt azért jó tudni.) Mert hogy pont előtte gondoltam orrlógatva arra, hogy már háromnegyed éve itt vagyunk, és én még mindig milyen vacakul beszélem ezt a nyelvet. Echte hullámvasút ez, mondom én.

Szóval. Már vagy két hete megbeszéltük Juttával, hogy ideje a férjeinket is megismertetnünk egymással egy finom kávé társaságában, és hogy az ma lesz. Nos, mindegyikünk úgy értette, hogy ő lesz a házigazda. Így három órakor ők is meg mi is vártuk a kedves vendégeket. Úgy fél négy után ő hívott, hogy akkor hol is vagyunk, erre én, hogy akkor ők hol is vannak. Szóval így. Hogy most ki értett félre kit, azt már soha nem fogjuk megtudni. Én mindenesetre elég rosszul kezdtem érezni magam a bőrömben, de aztán elmúlt ez az érzésem, mikor tíz perc múlva az egész héttagú családjuk beállított egy termosz kávéval, és egy tálca sütivel. Így szépen összeraktuk a kétféle uzsonnát, találtunk helyet magunknak a nem épp tágasságáról híres nappalinkban (Jane Austen ezt még szalonnak nevezte), és jól elvoltunk...nemrég mentek el.

Én általában egyáltalán nem szoktam vágyni arra, hogy valami apropóján megemlegessenek. De idegen környezetben ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Vagy azért, mert állandóan félreért az ember valamit, vagy azért, mert óhatatlanul másképp gondolkozunk, mint az "őslakosok". Például a múltkor szánkózni voltunk egy kétgyerekes
vendég családdal. Mivel elfáradtunk, Tibi hazament az autónkért, és számunkra teljesen természetes volt, hogy akkor abba most mind a kilencen bepréselődünk. Törvénytisztelő barátainkat kissé győzködni kellett. :) Igaz, az meg nekik jutott eszükbe, hogy a sehova-se-férő szánkót egyszerűen kössük az autó után. Később amúgy vissza is hallottam vicces sztoriként az esetet mástól. (Terjednek a hírek az bolondos magyarokról.)

Hát, ilyenek vannak. Nem túl egetrengető történések, de ahhoz talán elég érdekes bonyolódások, hogy bekerüljenek egy egyszerű kis rózsaszín blogba, egy ilyen egyszerű kis vasárnap estén...

Reggel elmentem

nagybevásárolni, aztán mivel a szokásosnál is jobban szerencsétlenkedtem a kasszánál az áruk visszapakolásával a kosárba - hát jól leejtettem egy Rote Grüze - s dobozt. A Rote Grüze az olyan, mint a lekvár, csak sokkal folyékonyabb, és én nagyon szeretem tejberizzsel. Szóval a doboz széttört, a rótegrücce meg szegény kasszásnőt teljesen kidekorálta. Erre fel mi történt? Udvariasan megkért, hogy hozzak magamnak egy másikat, ő türelmesen letisztogatta magát valahogy a ragacstól, biztosított, hogy ez mindenkivel előfordulhat...s ráadásul nem kellett kifizetnem a széttrancsírozott doboz árát. Én elhiszem, hogy ez mindenki másnak természetes, de nekem még szoknom kell az ilyen kiszolgálást...hiába, nem ilyenhez voltunk mi szokva...:)

Ilyen se

fordult még elő velem, hogy reggel elfelejtsek megfésülködni. Olyan volt már, hogy például költözködés után napokig nem leltük a fésüt, de az nem elfelejtős kategória. Meg olyan is, hogy itthon voltunk egész nap, és csak délben jutott eszembe, hogy borzas vagyok. (Tuuudom, hogy a rendes nőszemély első dolga reggel a toalettje...)
Szóval így indultam ki a buszmegállóba...mondtam is útközben a lányoknak, hogy: Jaj, hát most akkor hogy nézek ki?!
Erre Sára azt felelte, hogy: Pont úgy, mint amikor megfésülködsz.
Első pillanatban megnyugodtam, de aztán végiggondolva visszafele a dolgokat!...(Fodrászok jeletkezését a szerkesztőségbe várjuk.)

Tudtam, hogy

ma el fogok felejteni valamiket, mert reggel ezzel a határozott előérzettel ébredtem. Napközben kiderült, hogy Annának az ebédjegyét felejtettem el odatenni, de elbicikliztem az iskolába és odaadtam neki. Az iskola egy dombon van, és ne tudjátok meg, hogy fele utat a biciklit tolva tettem meg, úgy téve, mintha csak a tájat szeretném nyugodtabban szemlélni, pedig nem is. Aztán pénzt akartam felvenni az automatából, és ez egy olyan művelet, amit kismilliószor megtettem már. Ma nem sikerült, mert elfelejtettem a négy számjegyű kódot. Illetve hát tudom, milyen számokból áll, de a sorrendet sehogy se találtam el, vagy nem tudom. Kíváncsi vagyok, mi következik ezután, hiszen hol van még az este.
Amúgy tegnap este megnéztem ezt a francia filmet, köszi Krisztinek, hogy felhívta rá a figyelmemet...Pont az ilyen filmeket szeretem. Hiába, a franciáknak nem csak nyelvük csodaszép, de filmet is tudnak csinálni...

Nem azt szokták mondani, hogy

az ember nem tud elfelejteni biciklizni? Ez rám csak részben vonatkozik. Jó, tényleg nem bicikliztem vagy ezer éve...meg aztán mindjárt úgy indítottam, hogy az újonnan vett gyerekülésbe Enikőt is , - aki nehezebb egy zsák sónál, - bepakoltam, aztán lendületesen nekiiramodtam...volna, ha nem kezd el imbolyogni a bicikli, a gyerek, a nadrágom szára meg reszketni, mint a nyárfalevél. De nem vagyok én az a feladós fajta, úgyhogy szépen, óvatosan elmentem egyszer csak én néhány körre a városban, aztán megint felültettem Encit is, és lassan-lassan tudok már vele is menni. Hát hadd ne mondjam, hogy már ennyitől is izomlázam van, látszik, hogy csak a szám jár, ami a rendszeres futást illeti.

Tegnap délelőtt

volt a kislányfocicsapatok regionális találkozója, egyben évadzárója is. Az úgy volt, hogy reggel kilencre kellett menni, aztán jött volna a meccsek sorozata. Kilenckor mi még a lakásban voltunk, de már erősen sietségben. Mikor indultunk volna, becsengetett egy nő, akit a sportpályáról már úgy küldtek értünk, hogy hát hol vagyunk, mert hát fél kilencről volt szó. Tibinek eszébe is jutott, hogy tényleg, így hogy mondják, emlékszik is, hogy szólt neki az edző, hogy fél órával korábban kell menni. Közben azt is mondta a nő, hogy akkor menjünk Tonndorf irányába, mert ott lesz a hececáré, és hogy várjon-e meg, hogy mutassa az utat. Dehogyis várjon meg, hát tudjuk mi az utat, nem? Száz szónak is egy a vége: a nő elment, és mi vagy fél órát keringtünk, mert a rendes sportpálya az Tannroda irányában van, Tonndorf az más tészta. De hát izgalmában a hölgy is összekavarodott, szóra se érdemes. Így értünk mi oda bő egy órával a kezdés után, és remélem, hogy azért a németek nem épp annyira precízek, mint a mendemonda tartja, mert akkor ez nagyon ciki. Most mondjam azt, hogy kitűnően kezeltük ezt a stresszhelyzetet, és én mint békés feleség segítettem elő a megoldást? :) Mondhatnám éppen, csak nem lenne igaz. De szívesen várom olyanok jelentkezését, akik hasonló helyzetben normálisan viselkednek, történetüket jeligével ellátva adják le a szerkesztőségben, nagyon köszönöm előre is.

Update

képrendelés...Mégiscsak nagy sebet ütött volna az önérzetemen, ha még ennyit se tudnék elintézni, ezért elmentem mégegyszer, és találtam egy másik helyet, azt is a közelben. És ott minden működött, meg lett mentve az önérzetem, azonnal ki is nyomtatta a gép a képeket, két eladó is akart segíteni, de nem kellett...Ezzel el is telt a fél nap, és túl van tárgyalva.

Szerintem én vagyok

az egyetlen a világon, aki még egy képrendelést se tud elintézni. Nem beszélve arról, hogy már két hete tudtam, hogy mára kell fénykép a gyerekeknek a focis-igazolványhoz ( mondjuk erre nem tudom, miért van szükség, de na...), és persze csak az este jutott eszembe. Tibi már nem is szólt semmit, ezzel kapcsolatos mondanivalóját ugyanis már többször is közölte velem. Na, és lefotóztuk az este a gyerekeket, Tibi (nem is én!) megírta a CD-t a képekkel és a fél délelőtött eltöltöttem azzal, hogy kerestem a városban egy fényképelőhívó, vagymilyen boltot. Persze, senkisecsodálkozikmár, hogy végül itt a melletünk levő élelmiszerboltban találtam egy automatát. Most miért, a postát is két hétig kerestem, az is itt van három lépésnyire. Visszatérve a fotókhoz, kis szerencsétlenkedés után betettem ahova gondoltam a CD-t, nyomogattam a gombokat, de sehogyse tudtam a végére érni. Nem tudom, valahogy olyan ez a fényképmegrendelős feladatsor, mint a vörös kakas meséje. Mondjuk, nem egészen tudom, milyen ez az utóbbi, de gondolom, hogy olyan végehosszanincs féle. Megkértem az egyetlen látható eladót, hogy segítsen, de szegény annyira megijedt, hogy azt mondta, hogy nem ért hozzá, meg amúgy is címkéznie kell, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy visszaszereztem a CD-met, és nagy mérgesen kivonultam. Mindegy, senki sem értékelte a kivonulásomat.
Szóval, ma biztos nem lesz fénykép, és estefele Tibivel még vissza kell menni ehhez az automatához, és fogadjunk, hogy neki elsőre sikerülni fog a rendelés.
Az edzőnek pedig megmondom, hogy én nem tudok németül, majd a férjemmel beszélje meg, hogy miért nem volt időnk két héten át megcsináltatni az a két kis nyomorult képet.

Szóval az úgy volt,

hogy ma meg Apoldába kellett mennem, a nyelvtanulási papírjaimat intézendő. Az illendő elkavarodást és térképbámulást letudva megtaláltam az egyik hivatalt, ahol adtak egy papírt, aztán a másikat is, ami az apoldai Volkshochschule...Nem igazán tudtam, miért kell odamennem, de érdemes volt, mert például azzal kezdték, hogy jól darabokra tépték azt a papírt, amit a Hivatal nr.1-ből szereztem. De azért nagyon kedvesek voltak, és lehet, hogy ez valami helyi hagyomány, mármint a papírtépés...Na jó, nem is, mert aztán írtak nekem másikat, mert az első papír már nincs érvényben, és nagyon jól elbeszélgettünk, igazán, ennyi bókot és dicséretet rég nem kaptam. Hogy milyen okosak a magyarok, és hogy én is milyen okosnak nézek ki, (lehet, hogy nem épp ezt mondták, de ez az én blogom...:)...Egy szó, mint száz: elvileg itt, Bad Berkában is fognak nyelvtanfolyamot indítani, merthogy több jelentkező is van innen, és akkor már megéri. Az is lehet, hogy júniusban indul, de az is, hogy júliusban, vagy augusztusban, de szeptemberben mindenképp...:) De előtte még elküldik a papírjaimat Jenába (ez egy másik város a közelben), nem tudom miért, aztán felhívnak, hogy hogyan tovább...Szóval akkor mégsem megyek Weimarba nyelvet tanulni, vagy már én se tudom. Majd csak kiderül.
Nagyon élveztem az autózást, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy francia filmben lennék...ahogy kanyargott az út a faluk között, a repceföldek mellett, és az út menti fákról a szél a szélvédőre fújta a virágszirmokat...
Igaz, ezt a romantikus varázst aztán kicsit feledtette az a tény, hogy a lépcsőházban a lépcső legutolsó fokain szakadt el a szatyor füle, és az egész hétre vásárolt joghurtjaink szanaszét gurultak visszafele...De még mindig jobban jártam, mint a szembeszomszédasszony, aki reggel egy porcelánnal teli dobozt ejtett le.

Ha nem lennék

olyan hebrencs, mint amilyen vagyok, akkor rengeteg időt takaríthatnék meg. Most, hogy a mosogatógépet is be tudom indítani, annyi plusz időre tehetnék szert, hogy nagyon sokra. Mert rájöttem, hol úszik el az a sok idő. Egy példával fogom szemléltetni. Ma elmentem fociedzésre való cipőt venni Sárának és Annának (gyengébbek kedvéért: nem lehet jól focizni, csak olyan cipővel, aminek a talpán valami botok vannak...hát ezen ne múljon...). Na, és reggel körberajzoltam a lábukat egy papíron, szépen kivágtam a talpformákat, és miután mindenkit elvittem ahova kellett, én is elmentem cipőt venni. A két kis talpformát a zsebembe tettem, mielőtt felvettem volna itthon a cipőmet, és cipőfűzés után, mikor néztem, persze már nem voltak ott. Akkor cipőt le, és elindultam megkeresni a lakásban a talpacskákat. Kerestem-keresgéltem. Mikor nagy nehezen meglettek (az íróasztalon voltak), megint a zsebembe tettem. Mikor már a boltban voltam, néztem a zsebeimet, hát megint nem voltak ott. Sehol sem voltak. Mégis megvettem a cipőket, három párat, hogy abból csak jó lesz valamelyik. Itthon megint mindenütt kerestem a talpakat, azóta sincsenek meg. Komolyan mondom, a fél életem ilyen apróságok keresgélésével telik el. Pedig igazán nincs olyan nagy rendetlenség nálunk. Csak annyira rosszul működik a nagyon rövid távú memóriám, hogy nagyon rosszul. De tulajdonképpen a hosszú távú is, mert ilyesmi pósztot biztos írtam már, de nem tudom mikor. Tiszta csoda, hogy még megvagyok ebben a rohanó világban. És tulajdonképpen azért írtam ezt most le, mert délelőtt óta is volt még valami ilyesmi, mondtam is magamban, hogy ez egy ilyen nap...de komolyan mondom, nem jut eszembe, hogy mi is volt ez a deja-vu érzést előhozó valami...Egyébként azt hiszem, ezt a pósztot a végtelenségig tudnám írni, de inkább hagyjuk.

Hm..gondolom,

az irodában, amelyiken keresztül a lakásbérlést intéztük (márminthogy Tibi intézte, nátürlih, nem is én, mert ha én intéztem volna, valahol a híd alatt laknánk)...na szóval, az irodában még most is azon tanakodnak, vajon mit akarhatott ez az őrült nőszemély, aki én lennék...Pedig én csak azt akartam megkérdezni, hogy elküldték-e az EON-nak a papírjainkat, de ők ezt nem értették meg, vagy szerintem inkább nem akarták megérteni, mert annyira rosszul azért csak nem beszélek, illetve hát sajnos talán mégis?...:( Nade, legalább humorérzékük van itt a népeknek, és a végén már csak nevettünk, hogy milyen érthetetlen dolgok is vannak manapság a világon. (Azért remélem, hogy elküldték azokat a papírokat...)

Elvetemültség

Odáig jutottam, hogy: 1) nem olvasok magyar híreket, meg más nyelvűeket sem. 2) nem olvasok magyarul, csak azt, amit esténként a gyerekeknek. 3) vettem magamnak egy leárazott Danielle Steel könyvet, és most azt próbálom magamnak lefordítani a százkilós szótárak segítségével. 4) azért nem valami irodalmiasabbat vettem, mert egyrészt az nem volt leárazva, másrészt ha nagyon irodalmi, akkor úgyse lenne türelmem lefordítani, de így 5) be kell valljam, alig várom, hogy lássam, milyen ruhába fog öltözni Kate a következő bálon, mikor meg fogja pillantani azt a jóképű, sármos fiatalembert, akibe élete végéig szerelmes lesz. 6) (Igen, sajnos, ennek is a végét fordítottam le először.)

Hiába

lakom itt ebben a lakásban már másfél hete, ahol összesen 3 szoba + 1 konyha + egy fürdőszoba van, még mindig állandóan eltévedek benne. Például reggel, ha a konyhába akarok menni, előtte még benyitok vagy két helységbe, míg eltalálok a célhoz...És nem direkt csinálom, hogy aztán legyen mit írni a blogba.

Van itt egy kis

írószerbolt a belvárosban...Képzeljétek, ott az ebédidő déltől du. háromig tart! :) (Valakik nagyon tudják, mi is az a dolce vita...) Na, és oda vonultam be ma a három gyerekkel és a tökéletes nyelvtudásommal. Mutatom a listát, hogy mi kéne, meg magyarázok is, de aztán azonnal rájöttek, hogy mi a helyzet velem. :) Mikor aztán számlázgatták a dolgokat, az intelligenciahányadosom segítségével rájöttem, hogy nem lesz elég a pénzem, mert "csak" 40 euróval indultam el iskolai cuccokat venni, de én sose mondtam, hogy nem vagyok naiv. És mutattam is, hogy nekem csak ennyi van...Naszóval, nincs semmi poén, nem is kell hogy mindig legyen, attól még lehet pósztot írni, nem? Egyszerűen összeadogatták 40 euróig, a többit félretették, és mikor visszamentem érte, azt mondták: Schülerkinder sind teuer...

Visszatérve a

tegnapi mikrós dologhoz...most meg ebédmelegítéskor megtaláltam a T. teáját, amit reggelihez készítettem neki oda pirospöttyös bögrébe, mert én hamarabb mentem el itthonról, mint ő, és gondolom, kihűlt, mire reggelizni akart. Úgy látszik, itt nálunk az egész banda ilyen mikróbanfelejtős...

Hihi,

most látom, mikor melegíteni akartam a vacsorát, hogy hát ott dekkol a mikróban az ebédhez párolt mexikói zöldségkeverék. Voltak vendégek is, meg minden, aztán gondoltam, kicsit megmelegítem a zöldségeket evés előtt, aztán jól ottfelejtettem. De azért senkise maradt éhesen, hópszó...

Rájöttem, miért éltem

én tévhitben huszonvalahány évig. Addig azt hittem, hogy az őzike az a lány, a szarvas pedig a fiú, és hogy ők egy pár. Akkor világosított fel engem egy erdész vagy vadászlány, már nem tudom, hogy ez nem így van: mert van olyan, hogy őzikelány és olyan, hogy őzikefiú, és ugyanígy van a szarvasoknál is.
És mindez azért, mert annak idején mikor a Bambit olvastam, nekem így maradt meg, és most a lányok ahogy a rajzfilmet nézték, ugyanez jött át nekik...
És hol volt, hol nem volt, mind így történnek azon folyamatok , melyeknek révén aztán az emberek jól keverik a szezont a fazonnal...

Ma reggel

igazán olyan összevisszán vezettem, illetve hát, jobbanmondva bunkón. Nem köszöntem meg az elsőbbségadást, nem adtam meg az elsőbbséget, dudált is rám mindenki rendesen...Mindenkinek igaza volt, és arra gondoltam, elég csak egy picit nemodafigyelni, szórakozottnak lenni, és már gázol is bele mások lelkivilágába az ember. Most nem a sofőrtársaimra gondolok, náluk a sértődés lecsapódik valami ökölrázás formájában, meg aztán nem is ismerjük egymást.
Lehet, hogy van, akinek olyan a természete, hogy kedves, nekem nem olyan. Nekem igyekeznem kell kedvesnek lenni, és még így is sokszor megsértek valahogy valakit, és tiszta szívből örülök neki, amikor olyanokkal vagyok együtt, akik nem sértődősek. Merthogy direkt még nem akartam bántani senkit, bár ez nem egészen igaz, csakhogy az illetőt még így se tudtam vérig sérteni, mert van, akit nem lehet, szerencsére.
Amúgy, itt állandóan eltűnnek a dolgok, például a mobiltöltőm... mondjuk az már meglett, de a Fontosilletőtől származó Fontoslevél még mindig eltűnésben van. Csak a Woody Allen-től származó szépidézet vigasztal: "Több modern asztronómus szerint az űr, érdekes módon véges. Ez felettébb vigasztaló gondolat, különösen azok számára, akik mindig elhányják a holmijukat."

Az úgy volt, hogy

vagy két napja létrehoztam egy új emailcímet, meg minden, mégpedig azért, hogy létrehozzak egy új blogot. Azt is létrehoztam, megvan valahol. Valószínüleg ez is egyike eleve kudarcra ítélt kósza ötleteimnek, merthogy ilyen sok van nekem. Mert arra gondoltam, hogy mivelhogy mikor ezt az egész blog-mizériát elkezdtem, eszembe se jutott, hogy lehetne kicsit óvatosabban nekilátni, valami nicknevet választani, vagy ilyesmi...Nem, én mindjárt a nevemet tettem meg blogcímnek, felraktam egy csomó képet, szóval naivítás a köbön. Nem mintha bármi rossz ért volna közben, de akkor is. És gondoltam, legyen egy másik blog, ahol én leszek maga a homály. Na, és az van, hogy totálisan elfelejtettem...nem a jelszót, arra emlékszem, hanem az új emailcímet. Mindent megpróbáltam, de nem és nem sikerül belépni, pedig akartam írni valami jó titkosat. Szóval üzenem az új emailfiókomnak és az új blogomnak, bárhol is leledzenek, hogy viszlát, mert én ugyan nem vagyok fatalista, de most úgy tűnik, hogy még a tudatalattim se akarja, hogy én legyek a legújabb ismeretlen bloggerina.
Apropó blog: ma olvastam egy újságban, hogy az átlag magyar blogger az huszonöt éves és férfi. Najó, hogy már megint nem vagyok benne az átlagban.