Monday, June 9, 2008
Tegnap délelőtt
volt a kislányfocicsapatok regionális találkozója, egyben évadzárója is. Az úgy volt, hogy reggel kilencre kellett menni, aztán jött volna a meccsek sorozata. Kilenckor mi még a lakásban voltunk, de már erősen sietségben. Mikor indultunk volna, becsengetett egy nő, akit a sportpályáról már úgy küldtek értünk, hogy hát hol vagyunk, mert hát fél kilencről volt szó. Tibinek eszébe is jutott, hogy tényleg, így hogy mondják, emlékszik is, hogy szólt neki az edző, hogy fél órával korábban kell menni. Közben azt is mondta a nő, hogy akkor menjünk Tonndorf irányába, mert ott lesz a hececáré, és hogy várjon-e meg, hogy mutassa az utat. Dehogyis várjon meg, hát tudjuk mi az utat, nem? Száz szónak is egy a vége: a nő elment, és mi vagy fél órát keringtünk, mert a rendes sportpálya az Tannroda irányában van, Tonndorf az más tészta. De hát izgalmában a hölgy is összekavarodott, szóra se érdemes. Így értünk mi oda bő egy órával a kezdés után, és remélem, hogy azért a németek nem épp annyira precízek, mint a mendemonda tartja, mert akkor ez nagyon ciki. Most mondjam azt, hogy kitűnően kezeltük ezt a stresszhelyzetet, és én mint békés feleség segítettem elő a megoldást? :) Mondhatnám éppen, csak nem lenne igaz. De szívesen várom olyanok jelentkezését, akik hasonló helyzetben normálisan viselkednek, történetüket jeligével ellátva adják le a szerkesztőségben, nagyon köszönöm előre is.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
7 comments:
Sajnos én csak pánikolni szoktam ilyen esetben! De azt nagyon tudok!!!! ;-) Egészen addig amíg a férjem rám nem kiállt hogy hagyjam abba.;-)
:DDD
Jó sztori és pont a németeknél...ááá, én tutira még a hölgy érkezése előtt ordítottam volna, gyűlölök elkésni, sajnos a családom összes tagja nagyon kényelmes és lassú, na jó, a 7 éves nem, de ő meg a kapkodása miatt nem túl hatékony. Viszont annyira nem akarják, hogy ordítsak, hogy újabban elkezdtek igyekezni, igaz,puffogva. És mindenhova mi érünk oda elsőnek. Ez is ciki, hidd el!!! Úgyhogy nem tudom a megoldást magam sem...
Én lánykoromban mindig mindenhol pontosan ott voltam. Aztán úgy tűnik, azóta nem nagyon, biztos azért, hogy tanuljak végre egy kis lazaságot ezen a téren is, de még nem sikerült, bár jó uton haladok, mert nincs más választásom.:)
S közben az is eszembe jutott, ha már így áll a helyzet, akkor inkább az olaszokhoz, vagy a görögökhöz kellett volna költözködni.
Igen, lehet, hogy a lazulás a megoldás. Néha megy nekemis, de olyankor tutira elkésünk:-)
képzeld, Márta, ma úgy jártunk, hogy 4 óra előtt 1O perccel valahogy sikerült beülni az autóba, hogy 4-re menjünk Áronért a suliba(megj.csúcsidőben néha fél óra is kell, hogy odaérjünk!)aztán mikor az utca sarkáig elértünk a műszerfalon megjelent egy kijelzés, hogy valami gond van(!)G. kiszáll, nézi, hogy mi lehet(?!)én pedig az autóban ülve rád gondoltam, és a bejegyzésedre:)))Hála Istennek,G.hamar rájött mi a hiba és kb.3-4 perc múlva indulhattunk, különben...ki tudja mi lett volna?!Így is csak 1O percet késtünk,mert persze szülői-értekezlet is volt,ha az nincs nem is lett volna semmi gond a késéssel...:)
Post a Comment