Sára osztályának záróünnepségén voltunk (Abschlussfeier), ahova a szülőket + testvéreket is meghívták. Végül is semmi extra, mindenki elvolt, a gyerekek játszottak, a szülők társalogtak, és volt persze saláta, virsli, ilyesmi. Reméltem, hogy Tibi is el tud jönni, de hát csak a legvégére sikerült odaérnie. Szóval, én nem vagyok valami nagyon jó társalgó. Magyarul még elmegy, ha van kivel, de hát itt...Van néhány szülő, akivel köszönőviszonyban vagyok, van olyan, aki hol köszön-hol nem, és van, akivel semmilyen viszonyban sem vagyok. Az, hogy kevesen állnak szóba velem, ezt megértem, mert ami-aki ismeretlen, attól mindig tart az ember. Nekem is nehéz bárkihez odamenni csak úgy. Ha van kérdésem, akkor megteszem, de amúgy nem tolakszom. Szóval, így mentem én ünnepségelni. Aztán nagy örömömre mégsem egyedül üldögéltem, mert a Down-szindrómás kislány, (Anna) anyukájával szóba elegyedtünk, és még angolul is tudott valamennyire, és szívesen beszélgetett velem. Megtudtam, hogy összesen 5 lánya van: három tizenéves, és két kisebb Down-szindrómás. Merthogy miután Anna lánya megszületett, örökbe fogadtak még egy ugyanilyen beteg kislányt. Mesélt az életükről, a nehézségeikről, mindkét kicsi szívbetegségéről, arról, hogy meg kell naponta tanulják elhordozni a bizonytalanságokat és én még most sem térek magamhoz, hogy milyen teherbírásuk van egyeseknek. És úgy látom, az, aki átél valamilyen nehézséget, másságot, akármilyen fajta kirekesztettséget, az valahogy sokkal érzékenyebbé válik mások iránt. És lelkileg sokkal gazdagabbá. Remélem, hogy sok embert meg fogok még itt megismerni, és tanulni tőlük,- ami figyelembe véve antiszociális adottságaimat - nem könnyű, de végülis nem is lehetetlen. Szerintem. (Holnap Annához kell menni Abschlussfeier-re...:)
8 comments:
úgy örülök, hogy megint írsz!!! mára is jó ünneplést nektek, ott még csak most adják a vakációt?
bocs, holnapra, közben láttam, hogy holnap lesz:)
Én is azt vettem észre, hogy azok taposnak át másokon érzéketlenül akiket nem viselt meg az élet és azt hiszik, hogy ők mindenhatók és rendíthetetlenek. Ami pedig a teherbírást illeti, az ember sokkat többet kibír, mint amennyire képesnek tartja magát, csak ez nem derül ki csak vészhelyzetben. De azért jó, hogy így...
van beállítva az ember, hogy amikor kell elő tudnak jönni a tartalék energiák és hasonlók.
Leesett az állam,teljesen meghatódtam ezen az Anyukán!Le a kalappal!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Örülök, hogy ezt leírtad. Hasonló élményeket írhatnék mindennap. Anno meséltem, hogy autista gyerekekkel foglalkozunk és én is csak csodálni tudom a szülőket. Van egy zeneterapeuta anyuka, akinek szintén autista gyermeke van, és eszméletlen terápiát fejlesztett ki, így nemcsak a saját gyermekének, hanem nagyon sok hasonló problémákkal küzdő gyerekeknek segít. Csak ámulni tudok és hálát adni ezekért az emberekért...
Én mindig azt hiszem, hogy "eddig és ne tovább", hogy én milyen szerencsétlen vagyok... Valójában lehet, hogy csak gyenge? Bámulatos, hogy mások mennyit kibírnak. Vajon ez genetika, vagy őket jobban szerették gyerekkorukban?
a szeretet egy felől tanulható, másfelől kapható - szerintem. ha Fentről töltekezünk, az a legtutibb, mert onnan kapható a "csakazértis" szeretet. aztán meg az sem mindegy, milyen példát látunk, mutatunk.
-
hallottam egy olyan esetről, mikor az anyuka kezdetben hezitált, hogy megtartsa-e a pocakjában növekvő down kóros babucit. megtartotta, mert a szívére hallgatott (nem az okosokra...) és azt mondta, soha egyik gyerekétől, de senkitől még annyi szeretetet nem kapott, mint beteg kicsinyétől!
Post a Comment