Olvastam valamit

egy másik blogban, lekoppintom...
"Az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka. (…) A munka a láthatóvá tett szeretet. És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak. Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el. És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba. És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.” (Kahlil Gibran)

Ha jól meggondolom, én most már vagy kilenc éve otthonülős vagyok. Vagy ahogy egyesek mondják: nem dolgozom. Engem ez nem zavar annyira, de sokszor gondolok arra, hogy hát tényleg, ideje lenne már munkához látni. Pedig, persze, azért én is teszek-veszek, bár, mióta van ez a mosogatógép, már nem nagyon mosogatok. Aztán most, hogy olvasom ezt az idézetet, eszembe jutott, hogy hát azért nem érzem munkának, amit csinálok, mert szívesen és örömmel teszem, de tényleg. Nem mindig szerettem főzni, de most már igen, és anyukám kétségbeesne, ha látná, mennyit el tudok bíbelődni egy-egy "rakott-akármicsodával" (Polcz Alaine-től kölcsönvett kifejezés :) A gyerekekkel való tevékenységeket már nem is említem, ugyan kinek jutna eszébe azt munkának hívni?!
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy biztos eljön az idő, amikor én is könyvelni fogok, vagy mittudomén, olyasmit tevékenykedni, amit mások is-én is munkának nevezünk, és akkor is szeretném, ha eszembe jutnának ezek a sorok. Erről jut eszembe, hogy ismertem egy bácsit, aki ápolóként dolgozott egy pszihiátriai osztályon. Egyszer egyik beteg jól összeverte zavarodottságában, és ő mégis azt mondta, hogy ugyan nehéz a munkája, de ugyanakkor hálás érte, mert ez az egyik legszebb hivatás a világon.