ok, amiért
írom ezt a blogot, mégpedig nyilvánosan - sokat gondolkoztam rajta, miért folytatni, s miért így, ilyen védtelenül - az a remény.
Mert, legyek csak nyugodtan őszinte: millió nálam műveltebb, viccesebb, mélyebb, mittudomén milyenebb író van, s a képek, hát tessék csak egyetlen pillantást vetni mondjuk a Pinterest-re.
Az eltelt mennyi is? - hét, nyolc év óta rég túl vagyok már ráadásul minden lehetséges kommentvadászaton, függőségen és túlzáson is. Amúgy ezek mind fontos állomások az úton, amin járnunk adatik, bármilyen úton, melyet elkezdenünk s kitartóan végig is járnunk adatik.
De ebben a reménytelennek tűnő helyzetben, melyben a világ az utóbbi időben van, a remény minden apró mécsese fontos, hogy világítson. Akkor is, ha nem látja senki. A jó gondolatok, jó szavak, magányosan véghezvitt vitéz jó tettek akkor is fontosak, ha nem magasztal érte senki.
Amolyan elhívásféle.
Föld sójának s világ világosságának lenni elhívás, s a legtöbbször borzasztó magányos is.
Nem értik néha még a legközelebbiek sem.
De akkor is. Menni kell, égni kell, ízesíteni kell.
Míg világ a világ, s még két nap.
