Csend.

Lassan beesteledett. Mindenki elkezdett készülődni a szombatra. De számomra megállt a világ. Mint valami ködön át, úgy figyelem, először messziről, majd közvetlen közelről, ahogy egy idő után leveszik a keresztről, tiszta gyolcsba göngyölik, sírba teszik őt. Végül egy nagy követ is hengerítenek a bejárathoz. Ez itt a világ legcsendesebb, legegyszerűbb temetése. Felnézek az égre. Lassan felragyognak felettünk az első csillagok.

(a magdalai Mária, Máté evangéliuma 27, 55-61 alapján)

Talán ismerős érzés. 

Kórházban lehet ilyet érezni, az intenzív osztályok műszerei között, vagy lábadozva, kitekintve az ablakon át. Csodálkozva állapítod meg, hogy nélküled is működik minden ugyanúgy, tovább. 

Vagy egy-egy megdöbbentő, felfoghatatlan hír után, abban a köztes térben, ahonnan, ha lesz is valaha út tovább, már biztos, hogy semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint eddig. Egészen mellékes apróságokra fogsz emlékezni: milyen volt a lemenő nap fényében a gyolcs színárnyalata, milyenek voltak az égen a csillagok. 

Vagy életünk minden olyan helyzetében, ahol elveszítettünk valamit, ami fontos volt, amiért mindent megtettünk. S nem tudni, lesz-e valaha változás, megtörténik-e a csoda.

Nincsenek szavak. 

Könnyek sincsenek. 

A semmi van. És csend.

Ez a csend ajándék. Itt elfogadható az, ami mégis van: a puszta, dísztelen lét. Nem lehet véletlen, hogy nagypéntek és húsvét között ott van ez a mai mentalitással teljesen értelmezhetetlen nap, ahol az adott kultúrának és előírásoknak megfelelően tilos volt bármit tenni. Nem lehetett a sírnál időzni, intézkedni, takarítani, főzni, jönni-menni. Telefonálni, sorozatot nézni, híreket olvasni. Ez a nap a csend, az őszinteség, a várakozás napja volt. A várakozásé valamire, ami ismeretlen, bizonytalan és felfoghatatlan.

Ma este kilenc órától a kórusunk egy nagyszombati misén vesz részt. Protestánsként előre örülök a számomra ismeretlen helyszínnek, liturgiának. Annyit tudok, hogy az első három éneket a teljesen sötét templomban fogjuk előadni. Majd lassan, fokozatosan áténekeljük magunkat a fénybe.

Amikor meghal a szeretet.

Nem is ismertem személyesen ezt az embert. Csak mentem az utcán, a földekről tartottam éppen hazafelé, mikor véletlenül belecsöppentem ebbe az egészbe. Mire észbekaptam, egy katona megragadta durván a karomat, odatoszogatott a terhe alatt összeeső elítélthez s arra kényszerített, segítsek neki vinni a keresztet. Nem volt idő beszélni, kérdezni, nem volt lehetőség ellenkezni. Akkor sem, mikor a dombhoz értünk, s percek alatt felfeszítették a keresztre. Nem bírtam odanézni. El kellett fordulnom. Ott álltam a tömegben, döbbenten. Mozdulni sem tudtam. Minden egyszerre kavargott körülöttem: a csendes szenvedés, az asszonyok sírása, a dobókocka, a káromlás, gúnyolódás, gyalázkodás, bámészkodás. A külső és belső sötétség. A szívszakasztó felkiáltás: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? S végül a csend. Az a fajta csend, ami a szabadon tomboló gonoszság közepén képződik valami időn túli térben ahányszor csak a megtestesült szépség és szeretet még egyszer felragyog, majd kileheli a lelkét. S én nem segíthetek. Semmit sem tehetek.

( a cirénei Simon, Máté evangéliuma 27:31-54 alapján)

Vajon hányféleképpen tud meghalni a szeretet? Hányféleképpen tud elfogyni, megváltozni, meghidegülni? S hirtelen történik? Vagy inkább észrevétlenül, lépésről lépésre? 

Néha éles, méreggel teljes szavak formájában búcsúzik s körülbelül olyan érzés, mintha gyomorszájon vágott volna. 

Máskor észre sem veszem, hogy már nincs is itt, halkan csukta be maga mögött az ajtót, mikor távozott. Nincs kitől kérdezni, búcsúzni. Ennek valamivel kevésbé fájdalmas változata a magyarázat - hiszen legalább válaszra méltatnak -, hogy az egész valamilyen módon a saját hibám. 

Néha annyira megváltozik, hogy egyszerűen nem ismerek rá. 

Néha a halál maga a megváltás, mint mikor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasad, s kész, vége, a szenvedő nem szenved már tovább. 

Mikor a szeretet meghal, megrendül a föld, elsötétül a világ. Igen. Pontosan ilyen érzés, mikor meghal a szeretet.

A sok reménykedő gondolat, ima nem volt elég. Elhangzottak az utolsó szavak. A legvégső: elvégeztetett. Maga Isten is elfordítja a fejét s engedi darabokra törni gyönyörű, nagy, fényes szívét.

"Titeket azonban barátaimnak mondalak..." *

Ott ültünk mindannyian, mint annyiszor már, az asztalnál. A páskavacsora előkészítve. Ünnepelni akartunk. Az asztalon sült bárány, fűszerek és friss kenyér. A pohárban bor. Minden olyan volt, mint máskor, és valami mégis teljesen más. A többiek nevetgéltek, beszélgettek. Én a Mestert figyeltem, ahogy közöttünk ült, s olyannak tűnt, mint aki lélekben valahol máshol van. Hirtelen megszólalt. Árulásról beszélt. Búcsúról. Felfoghatatlan dolgokról. A hangja nyomott volt és szomorú. Majd, a megszokott szavak helyett, melyeket ilyenkor az egyiptomi szabadulás emlékére mondunk, vette a kenyeret, a bort, hálát adott, és új szöveget formált: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." Szótlanul ettünk és ittunk. Nem értettük, mi történik. Csak éreztük, hogy itt és most minden megváltozik. A Mester számára, s számunkra is, akiket barátainak nevezett. 

(egy barát, Máté evangéliuma 26,20-29 alapján)

A barátság fogalmára gondolok. S a barátságokra az életemben. Amik voltak, amik elmúltak, amik megmaradtak. A sokféle mélységre, arculatra, gesztusra, nyitott kapukra és határokra ami ehhez kapcsolódóan lehetséges. A barátságnak számomra millió íze, árnyalata és illata van. Szavak jutnak eszembe. Emlékek. Kávé, eperfagylalt, mozarella-mangó saláta, kenyér, bor, tábortűz füstje, bodzatea, nárciszillat, sült szalonna, Raffaello csokoládé, Bravo újság, Jason Donovan kazetta, tojásfesték, gulyásleves, puha köntös, közösen kidolgozott tételek. 

Ha a barátságot egy nagylelkű, tágas fogalomként értelmezem, azt hiszem, elmondhatom, sok barátom van. Hiszen nyilvánvaló introvertáltságom ellenére szívesen barátkozom, jóindulatú vagyok s békés természetű, őszintén érdekelnek az emberek. Sok különleges párbeszéd, történet és arc jut eszembe, sok különleges barátság, ezeket mind kincsként őrzöm, egyen-egyenként.

De ha arra gondolok, ki az, akivel - miután akár hetekig, néha hónapokig nem jelentkezem - ugyanott folytatjuk, egyetlen szemrehányó, sértődött gondolat és szó nélkül, ahol abbahagytuk, vagy arra, ki az, aki előtt nem kell retusálnom először a gondolataimat, ki az, aki a legjobbat feltételezi rólam, akkor is, ha nem érdemlem meg, aki megérti, ha nincs erőm, időm, s akivel, ha úgy alakulna, kölcsönösen elmennénk egyetlen kávézás kedvéért akár a világ végére is, akkor nem kell hosszasan gondolkodnom. Két név jut eszembe. Két, hosszú évek próbáját kiállt barátság, az élet csodái és ajándéka. 

 

Olvasom az evangéliumokat így húsvét előtt s rácsodálkozok arra a jeruzsálemi asztalnál ennyi évszázad távlatából is felragyogó baráti szeretetre. Már sejteni az összetöretést. Csak néhány óra kérdése, s kiderül, senki sem állja ki a barátság próbáját. Mindannyian elmenekülnek. Felismerem magam a szinte kézzel tapintható kétségbeesésben. Az ember, a legnemesebb is, mikor időnként elfelejti, ki ő és mire hivatott, képes a legmélyebb árulásra, bántásra, tagadásra. 

 

Nagycsütörtök van. 

Az éjszaka erői már készenlétben. 

De mint aki már tudja a végkimenetet, el tudom viselni saját kudarcaim szégyenét és terhét. Arra a hajnalra várok, újra és újra, ott a tó partján, ahol már sül a hal s a kenyér, s ahol majd egy új nap kezdetén helyreállítódik az, ami elszakadt, ami tönkrement.

 * János evangéliuma 15:15

Keresztút.

 

Gyönyörű könyveket olvastam mostanában. Erwin McManus-tól a "The Artisan Soul"-t, Makoto Fujimura-tól az "Art+Faith"-et, ma elkezdtem ez utóbbitól a "Silence and Beauty"-t. Olyan könyvek ezek, melyek csak többszöri olvasás után lesznek majd teljesen érthetőek, nem csupán csak a számomra idegen nyelv miatt. Azt hiszem, elmondhatom, főleg azok a könyvek érdekelnek, melyekről tudom, hogy ezt többször is el fogom olvasni. Nem baj, ha így összességében véve kevesebb könyvre lesz életidőm. Vagyis bajnak éppen elég baj azért. 

Az utóbbi egy-két hónapban azon gondolkodtam, mi a legfontosabb kérdés életem aktuális szakaszában. Februárban azért is olvastam a szokásosnál kevesebbet, mert minden untatott, aminek nem volt köze ehhez az egyetlen, fontos kérdéshez. Amit aztán úgy fogalmaztam meg, hogy azt szeretném tudni, mit jelent nekem, itt és most, kreatívan élni? Mi az, ami az én feladatom, amin változtathatok, hogyan kellene konkrétan formálnom a napokat, a módot, ahogy élek, szeretek és dolgozok, hogy valóban szép legyen végül a legfontosabb, amit létrehozok: maga a megélt élet. 

A McManus könyv végén feladatok, kérdések is vannak az egyes fejezetekhez kapcsolódóan. Az egyik így szólt: azonosíts egy tevékenységet az életedben, ami leginkább kifejezi azt, aki vagy. Több minden is eszembe jutott, az egyik a blog volt. Majd az ehhez kapcsolódó következő feladat: kötelezd el magad, hogy ezt a tevékenységet vagy abbahagyod, vagy folytatod, de akkor a tőled telhető legjobban, legszebben.

Ez utóbbin még gondolkodnom kell, már csak azért is, mert teljesen objektíven szemlélve, ha mindent abbahagynék, amit nem tudok a lehető legszebben művelni, akár le is húzhatnám a rolót. Másrészt, ha valóban a tőlem telhető legszebb életet szeretném megélni, logikus, hogy a tőlem telhető legszebb munkára kell törekednem. 

Bármi is legyen az igazság, ezek a feladatok kis lángot lobbantottak fel a szívemben s arra indítottak, hogy valami újat hozzak a blogra. Az elmúlt két nap minden szabad percét azzal töltöttem, hogy bejegyzéseket írtam a következő öt napra. Az ötödik még nincs is készen. Legyünk őszinték: még el sem kezdtem. Keresztút-bejegyzéseket írtam, kicsit az adventiekhez hasonlóan, kezdve nagycsütörtökkel, befejezve majd húsvéthétfővel. Bár a Szentírás szövegeit veszem alapul a gondolatokhoz, kis esszékhez, igyekezetem szerint nem csak azoknak szólnak, akiknek hozzám hasonlóan fontos a hit. Az élet legmélyebb, legfontosabb kérdéseiről szólnak, tehát mindenkinek.