Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Unalmas esték. Ahogy tegnap éjfélbe nyúlóan dolgoztam, hirtelen arra gondoltam, milyen unalmas ez az este. S hogy bárhogy is sietnék, úgysem lennék úgy készen, hogy még legyen erőm, időm nekifogni valami érdekesnek. Ez csak egy átsuhanó, az ellenőrzés alól kibújó gondolat volt, akárcsak az összes gondolat többsége. Egy idő után visszajött, teljesen más ruhában. Hirtelen arra gondoltam, milyen csodálatosan eseménytelen ez az este. Unalmas is egy kicsit, igen, de hogy ez milyen jó. Ajándék. A háttérben, a rádióban éppen a híreket mondták be, s mindegyikben annyi közvetlen és közvetett fájdalom volt, hogy egy ilyen unalmas este hirtelen kiváltságnak tűnt. Sokak számára, akik a saját vagy más rossz döntéseinek következményeként az elképzelhetetlent szenvedik el éppen, egy unalmas este a legdrágább dolog lenne a világon. Egy szép, elérhetetlen álom.
- A sebzett szörny. Egy nagyon kedves jóbarát feltett egy fotót az Instagramra. Egy olyan szép pillanatot örökített meg ez a kép, hogy örömömben még nekem is könnybelábadt a szemem. Természetesen írtam neki valami együtt örülőset, kedveset. Később azt vettem észre, valamiért nagyon fáj a szívem. Fizikailag fáj. Az a fénykép megmutatott nekem valamit, amire én is vágyok, de egyelőre, és talán soha, számomra nem lehetséges. Úgy aludtam el, hogy szorult a torkom, égett a szemem. Semmiképpen sem akartam elismerni, elfogadni ezt a fájdalmat. Mintha létezne egy sebzett szörny valahol a zárt ajtók mögött, akit a világért sem engedek szabadon. Tudom, dolgom van még vele. De félek is tőle. Reggel még mindig éreztem, hogy ott van. Lassan résnyire nyitottam az ajtót és beengedtem. Hozzám tartozik. Nem akar bántani. Nem tudok még segíteni rajta. De engedem, hogy létezzen. Hogy lélegezzen. Hogy megpihenjen. Írok róla. Kiteszem a szívem. Megbecsülöm a befejezetlen, sikertelen, megoldatlan történeteimet is.
- Ősz. Szeretek autózni a csendes falusi utakon és minden nap látni, ahogy mind színesebb lesz a táj. Látni, ahogy egy férfi éppen felegyenesedik, kihúzza a hajladozástól elgémberedett vállát. Mellette egy talicska, telis-tele frissen felszedett, piros almával. Szeretem azt a megnevezhetetlen illatot, amit csak ilyenkor, a fűtési szezon elején lehet érezni, amikor a szomszédok először raknak tüzet a kályhában. Szeretem, hogy még mindig működik a régi fonalbolt a szomszédos kisvárosban és tanácsot is kapok, amikor elmondom, mit szeretnék kötni. Sőt, árengedményt is. Szeretem a különböző színű és árnyalatú őszi bánat (aster amellus) bokrokat a falu központjában, s hogy milyen szépen ragyognak át rajtuk a reggeli napsugarak, amikor elhaladok mellettük edzésre menet.
No comments:
Post a Comment