"Titeket azonban barátaimnak mondalak..." *

Ott ültünk mindannyian, mint annyiszor már, az asztalnál. A páskavacsora előkészítve. Ünnepelni akartunk. Az asztalon sült bárány, fűszerek és friss kenyér. A pohárban bor. Minden olyan volt, mint máskor, és valami mégis teljesen más. A többiek nevetgéltek, beszélgettek. Én a Mestert figyeltem, ahogy közöttünk ült, s olyannak tűnt, mint aki lélekben valahol máshol van. Hirtelen megszólalt. Árulásról beszélt. Búcsúról. Felfoghatatlan dolgokról. A hangja nyomott volt és szomorú. Majd, a megszokott szavak helyett, melyeket ilyenkor az egyiptomi szabadulás emlékére mondunk, vette a kenyeret, a bort, hálát adott, és új szöveget formált: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." Szótlanul ettünk és ittunk. Nem értettük, mi történik. Csak éreztük, hogy itt és most minden megváltozik. A Mester számára, s számunkra is, akiket barátainak nevezett. 

(egy barát, Máté evangéliuma 26,20-29 alapján)

A barátság fogalmára gondolok. S a barátságokra az életemben. Amik voltak, amik elmúltak, amik megmaradtak. A sokféle mélységre, arculatra, gesztusra, nyitott kapukra és határokra ami ehhez kapcsolódóan lehetséges. A barátságnak számomra millió íze, árnyalata és illata van. Szavak jutnak eszembe. Emlékek. Kávé, eperfagylalt, mozarella-mangó saláta, kenyér, bor, tábortűz füstje, bodzatea, nárciszillat, sült szalonna, Raffaello csokoládé, Bravo újság, Jason Donovan kazetta, tojásfesték, gulyásleves, puha köntös, közösen kidolgozott tételek. 

Ha a barátságot egy nagylelkű, tágas fogalomként értelmezem, azt hiszem, elmondhatom, sok barátom van. Hiszen nyilvánvaló introvertáltságom ellenére szívesen barátkozom, jóindulatú vagyok s békés természetű, őszintén érdekelnek az emberek. Sok különleges párbeszéd, történet és arc jut eszembe, sok különleges barátság, ezeket mind kincsként őrzöm, egyen-egyenként.

De ha arra gondolok, ki az, akivel - miután akár hetekig, néha hónapokig nem jelentkezem - ugyanott folytatjuk, egyetlen szemrehányó, sértődött gondolat és szó nélkül, ahol abbahagytuk, vagy arra, ki az, aki előtt nem kell retusálnom először a gondolataimat, ki az, aki a legjobbat feltételezi rólam, akkor is, ha nem érdemlem meg, aki megérti, ha nincs erőm, időm, s akivel, ha úgy alakulna, kölcsönösen elmennénk egyetlen kávézás kedvéért akár a világ végére is, akkor nem kell hosszasan gondolkodnom. Két név jut eszembe. Két, hosszú évek próbáját kiállt barátság, az élet csodái és ajándéka. 

 

Olvasom az evangéliumokat így húsvét előtt s rácsodálkozok arra a jeruzsálemi asztalnál ennyi évszázad távlatából is felragyogó baráti szeretetre. Már sejteni az összetöretést. Csak néhány óra kérdése, s kiderül, senki sem állja ki a barátság próbáját. Mindannyian elmenekülnek. Felismerem magam a szinte kézzel tapintható kétségbeesésben. Az ember, a legnemesebb is, mikor időnként elfelejti, ki ő és mire hivatott, képes a legmélyebb árulásra, bántásra, tagadásra. 

 

Nagycsütörtök van. 

Az éjszaka erői már készenlétben. 

De mint aki már tudja a végkimenetet, el tudom viselni saját kudarcaim szégyenét és terhét. Arra a hajnalra várok, újra és újra, ott a tó partján, ahol már sül a hal s a kenyér, s ahol majd egy új nap kezdetén helyreállítódik az, ami elszakadt, ami tönkrement.

 * János evangéliuma 15:15