Feltámadásgyakorlatok.

Ott álltam a sírnál és sírtam. Már hajnalban kimentem a temető kertjébe, mikor még javában sötét volt minden. A kő el volt hengerítve. A sír ott állt, üresen. Ki vihette el őt? Mikor? És hova? Hívtam a férfiakat, a legközelebbi barátait, de miután körülnéztek, elmentek haza. Én maradtam. Csak sírtam és sírtam. Egyszer benéztem a sírba, s - magam is arra gondoltam, a nagy bánat miatt már nem látok rendesen - angyalokat láttam, ott ültek, ahol azelőtt a test pihent, egyik fejtől, a másik pedig lábtól. A leplek is ott hevertek, s külön a kendő, ami azelőtt a fején volt, szépen összehajtogatva. Miért sírok, kérdezték, s a hátam mögül is egy hang, miért sírok, kit keresek. Megfordultam. Azt hittem, a kertész az, s elkezdtem kérlelni, mondja meg, ha valakinek, neki tudnia kell, hova vitték őt. Hadd hozzam el, hadd gondoskodjak róla. Halálában is drága nekem. Hagyta, panaszkodjam ki magam, majd annyit mondott, azzal az egyedi, csak rá jellemző, utánozhatatlan hangsúllyal: M á r i a. Erről ismertem fel. Ő volt az, aki egyszer egyetlenként a világon meglátott bennem valami olyan értéket, amit soha, senki más. Meggyógyított. Először éltem át, milyen érzés, ha valaki szépen, tisztelettel mondja ki a nevemet. Soha nem felejtettem el. S most, mikor újból kimondta, szívemnek az a része, mely meghalt, vele együtt újra életre kelt.

(a magdalai Mária, János evangéliuma 20,11-18 alapján)

Biztos vagyok benne, az átélt kudarcok és fájdalom után a barátoknak, követőknek időre volt szükségük, hogy újra szívből tudjanak örülni. Ismételten szükségük volt a megerősítésre, hogy a Mester valóban él. Újból és újból megjelenik köztük, megmutatja a sebeit - továbbra is hordozva ezeket -, reggelit készít a tó partján, beszélget velük, tisztázza a dolgokat, új életfeladatot ad. 

 

A lelkiismeretfurdalás, a trauma nem múlik el nyomtalanul, senki életében, nem oszlik el azonnal, még akkor sem, ha végül jóra fordulnak a dolgok.

A feltámadás öröme néha lassan érkezik, sőt, tapasztalatom szerint többnyire lassan, idő kell hozzá, hogy szegény, meggyötört szívünk újból élőnek érezze magát.

Reggelenként úgy kezdem a napot, hogy felhúzom a redőnyt, még sötétben, a nappali kelet felé néző ablakán. Majd elkezdek naplót írni. Közben gyakran felnézek, figyelem, hogyan érkezik a fény. A legfontosabb elvre gondolok az életemben: a világosság végül legyőzi a sötétséget. 

Próbálom valamilyen formában naponta gyakorolni, ahogy Wendell Berry írja egyik szép versében, a feltámadást. Practice resurrection.  

Már korán reggel beengedem a szobába, az életembe a fényt, életkedvet, szeretetet. Annyiszor hittem már, hogy elveszítettem őket. Aztán megújulnak. Csak úgy. Feltámadnak. Mert a szeretet erősebb, mint a halál. Mindenütt rátalálok: a frissen mosott eper ízében, a redőny résein átragyogó fénysugárban, vagy mikor valami lélegzetelállítóan szépet olvasok, esetleg magam írok nagy ritkán ilyet, és könnyek gyűlnek hirtelen a szemembe, vagy összevissza cibálja hajamat a szél, s a kimerülésig nevetünk valami semmiségen. Ilyenkor úgy érzem: újból élek!

 

"Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." - olvasom, s küszködöm a képpel egy Istenről, akinek váltságdíjra van szüksége ahhoz, hogy elfogadhassa az embereket. Csak lassan kezdem el érteni, hogy a váltságdíj máshol van megfizetve. Ott, ahol az emberi szív szenved a mások, s főleg a saját keménységétől, cinizmusától, hitetlenségétől.

 

Szép tavaszi nap, szitáló esőben autózunk kettesben a dombos tájakon át, s egy szerencsétlenül megfogalmazott kritika révén összeveszünk, úgy igazán és végleg. Elképzelni sem tudom, hogy az éppen elhangzott szavakat jóvá lehet-e tenni valaha. Megállunk a következő benzinkútnál tankolni, közben elmegyek sétálni, szomorúan nekitámaszkodva egy oszlopnak várom a továbbindulást. Arra gondolok, ezúttal, úgy tűnik, sikerült kivégezni a szeretetet. Egy kávéval a kezében jön vissza, átnyújtja, nem kell, mondom megátalkodottan, de ő csak nyújtja, mondja, cukor és tej nélkül kérte, ahogy szeretem. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtunk fel - arra gondolok, hála Istennek, egy újabb feltámadás! -, mikor végre belekortyolok.