Szerintem én vagyok

az egyetlen a világon, aki még egy képrendelést se tud elintézni. Nem beszélve arról, hogy már két hete tudtam, hogy mára kell fénykép a gyerekeknek a focis-igazolványhoz ( mondjuk erre nem tudom, miért van szükség, de na...), és persze csak az este jutott eszembe. Tibi már nem is szólt semmit, ezzel kapcsolatos mondanivalóját ugyanis már többször is közölte velem. Na, és lefotóztuk az este a gyerekeket, Tibi (nem is én!) megírta a CD-t a képekkel és a fél délelőtött eltöltöttem azzal, hogy kerestem a városban egy fényképelőhívó, vagymilyen boltot. Persze, senkisecsodálkozikmár, hogy végül itt a melletünk levő élelmiszerboltban találtam egy automatát. Most miért, a postát is két hétig kerestem, az is itt van három lépésnyire. Visszatérve a fotókhoz, kis szerencsétlenkedés után betettem ahova gondoltam a CD-t, nyomogattam a gombokat, de sehogyse tudtam a végére érni. Nem tudom, valahogy olyan ez a fényképmegrendelős feladatsor, mint a vörös kakas meséje. Mondjuk, nem egészen tudom, milyen ez az utóbbi, de gondolom, hogy olyan végehosszanincs féle. Megkértem az egyetlen látható eladót, hogy segítsen, de szegény annyira megijedt, hogy azt mondta, hogy nem ért hozzá, meg amúgy is címkéznie kell, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy visszaszereztem a CD-met, és nagy mérgesen kivonultam. Mindegy, senki sem értékelte a kivonulásomat.
Szóval, ma biztos nem lesz fénykép, és estefele Tibivel még vissza kell menni ehhez az automatához, és fogadjunk, hogy neki elsőre sikerülni fog a rendelés.
Az edzőnek pedig megmondom, hogy én nem tudok németül, majd a férjemmel beszélje meg, hogy miért nem volt időnk két héten át megcsináltatni az a két kis nyomorult képet.