A szájmaszkot már akkor is viseltem kora tavasszal, amikor még nem volt kötelező. Emlékszem, minden bátorságomat össze kellett szednem ahhoz, hogy így menjek be a boltba, egyedüliként, aki hordja, szerettem volna mindenkinek elmagyarázni, azért teszem, mert nem kockáztathatok, idős személyt gondozok otthon.
Aztán kötelező lett. Megszoktuk. Szájat - néhány emberét leszámítva, akihez fizikailag közel vagyunk - nem látunk már, csak zoom konferenciákon, fotókon, filmeken. Azelőtt még a test természetes része volt. Mint ahogy a kezünket is használtuk ölelésre, érintésre, kézfogásra.
Az egyetlen testrészünk, amivel még mosolyoghatunk, az a szemünk. S a valószínűleg túlkompenzáló, túl hangsúlyos, túl széles mosolyok ára: a szemek körül túl gyorsan elszaporodó finom kis ráncok.
Büszkén viselem, tudatosan gyűjtöm őket.
5 comments:
Én is gyűjtöm őket, kedves Márta💛
Visszamosolyogtam rád.
😊
Nézem ezt a fotódat, és egy kis papírdarabbal letakarom az arcod, hogy csak a szemed látni: látom, hogy csak az tudná így - aki ismer - hogy mosolyogsz a maszk alatt. A maszk szeleteket vág ki az egészből...pont mint a leírt szöveg: egy sor kiragadva nem az egész, ...ahogy valahol, olvastam,: " szemedben szemem egy mosolyt követ/el "
:)
Post a Comment