Advent.

Ha van szó, melynek rossz még a csengése is - átvitt és szó szerinti értelemben véve -, az a "sötétség". Mindenáron arra törekszünk, hogy elkerüljük, kizárjuk, minél hamarabb eltüntessük. Ezt a szót használjuk a tudatlanságra, értetlenségre, gonoszságra, rosszindulatra, bizonytalanságra, bűnre, az értelmetlen szenvedésre. Mégis, ha csak egyetlen dolgot válaszolhatnék arra a kérdésre, mit adott nekem ez az év, akkor gondolkodás nélkül azt mondanám: azt, hogy kicsit jobban értem, van olyan dolog, amire csak a sötétség tanít meg. Kezdve ott, hogy mekkora bátorságra volt szükség még ahhoz is, hogy egyedül végigmenjek késő este az udvaron a sátramig, amelyben egy egész hétig laktam az elmúlt nyáron. Vagy mekkora erő kell éveken át gondozni valakit, majd milyen fájdalmas kudarcot vallani, elismerni, hogy sem a testem, sem a lelkem nem bírja tovább. Életemben először megismerni az intenzív osztályok éjszakájának a sötétségét, egy hónapon át küszködni magas lázzal, időpontra várni egy számomra félelmetes műtéthez, több, mint egy éve nem találkozni a szüleimmel, hónapokig nem látni az itthonról elköltözött gyermekeimet - mások szenvedéséhez viszonyítva semmiség, önmagamhoz képest olyan sötét helyzetek sora, melyet nem tesz kevésbé félelmetessé egy gyertya kedves fénye az asztalon. 

Advent nem csak egy szokásos időszak a kalendáriumban. 

Az advent nem más, mint egy létállapot, a reménnyel teljes várakozás létállapota egy bizonytalansággal, félelemmel és szenvedéssel terhelt időszakban. Több, mint hangulat, sokkal inkább fegyelmezettség.

Azt jelenti, hogy mikor nem érezzük az életünkben Isten jelenlétét, megtanulunk elidőzni a hiányában.