Friday, October 9, 2020

Szilvásgombóc elsőbbségivel.

Ó, ti túlórák abban a világ végi irodában, a neoncsöves lámpák alatt, ti, semmi sem választhat el tőletek, csak a Gesundheitsamt. 

Ülök a konyhaasztalnál, már egy napja várom, hogy csörögjön a telefon. Várom, hogy folytathassam a gyönyörűszép, szürke hétköznapi életemet.

Véleményem szerint a köztes időkben a legnehezebb szépen élni. Amikor egy telefonhívásra várunk, ami eldönti a továbbiakat. Vagy egy késlekedő válaszra. Egy felvételi- vagy egy orvosi teszt eredményére. Ilyenkor a legnehezebb nem valahol a múltban tartózkodni, ahol még lehetne más döntéseket is hozni, s nem valahol a jövőben, ami a tervezettől még teljesen máshogy is alakulhat.

Az iskolakezdés után végül is tudhattuk volna, csak idő kérdése, hogy elterjedjen a vírus a gyerekek között. Mióta három napja egy osztálytársról kiderült, hogy beteg, az évfolyam összes gyereke karanténban van. A családok pedig valahol a semmiben, a köztes időben. Az elvégzett tesztek eredményei apránként derülnek ki, ahogy az egészségügyi hivatal mindenkit egyenként felhív egy hírrel, amitől aztán többek között az is függ, hogy mi, a család többi része is karanténba kerülünk-e vagy sem.

Ebben a semmiben nehéz élni. Nehéz nem félni. Nehéz nem lelkiismeretfurdalással gondolni az emberekre, akikkel az utóbbi héten találkoztunk, s esetleg akár meg is fertőztünk. Nehéz több tervet is kigondolni az eshetőségre, ha a mostaniak semmiképpen sem megvalósíthatóak. Nehéz írni. Sokkal biztonságosabb egy történetet akkor elmesélni, mikor már jól-rosszul, de túlvagyunk rajta, s nyilvánvalóvá válik a tanulság, a hőstett, az utolsó mondat.

De az igazság az, a legtöbb történet olyan hétköznapi, hogy érdemtelennek tűnik elmesélni. Vagy nincs benne tanulság. Vagy van, de az nem passzol bele az általánosan elfogadott irányzatba. A legtöbb történeten még nem vagyunk túl. Még nem kerek. S a konyhaasztalnál ülve, összeszorult szívvel egy telefonhívásra várva ezt jobban értem és érzem, mint bármikor.

Hogy hogyan kerül a címbe a szilvásgombóc?

Hát úgy, hogy ezek a köztes idők arra azért jók, hogy nekifogjunk valami olyan feladatnak, aminek se vége, se hossza. Például szilvásgombócot főzni. Majd az utána keletkezett káoszt összetakarítani. Majd kis műanyagdobozba néhányat becsomagolni, s még mielőtt bezár a posta, s adott esetben talán elkezdődik a karantén, elsőbbségivel útnak indítani valakihez, akinek jól esne egy kis hazai íz.

8 comments:

iri-aldasszomj,blogspot com said...

Hat bizony az adott esetben nehez a varakozas.Tudod mikor valaki ismerősről (közeli) csak úgy felkapod a fejed:mind közelebb van.Kivanom hogy csakis jó hirt kapjál. Nagyon jó képek.

leda said...

Hú, mi is ugyanebben a helyzetben vagyunk, még ha nem is a Gesundheitsamt hívására várunk, hanem a hatósági értesítőre... Azt hiszem, holnap én is szilvás gombócot fogok főzni. :)

Anonymous said...

Kedves Márta! Most is nagyon pontosan megfogalmaztad, amit érzek! Köszönöm, hogy leírtad és ezáltal könnyítettél az én lelki terheimen is, hiszen kicsit úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy más is épp hasonlóan gondolkodik, érez a világban, mint én. Hatalmas virtuális ölelést és minden jót kívánok Neked és családodnak! Szeretettel: Márta Budapestről (Ui: A könyved fantasztikus, sok erőt merítek abból is)

Kósa Márta said...

Nálunk már bekövetkezett.
A koronás főnek tegnap főztem kedvenceit, de gombócot nem.
Anya úgysem érzem az ízeket - mondta a telefonba, persze a gombóc ezúttal szóba sem jött.
Elemózsia megérkezett hozzá, kiporciózva hűtőbe, fagyasztóba került.
Mi meg hálát adunk, hogy csak szaglás, ízlelés, csak enyhe tünetek!

Minden szép közös tervünknek lőttek, most pl Gela városában fészkelődve kellene várnunk, hogy a templomba bevonuljon a szépséges menyasszony.

márta said...

Köszönöm nektek!
Tegnap este hívtak, hogy negatív a teszt eredménye. Attól még végig kell ülnie a karantént, de mi a család szabadon mozoghatunk.
Érdekes volt megfigyelni, mit tesz az emberrel ez a helyzet. Félelmet éreztem, lelkiismeretfurdalást, fontos időpontok körüli tanácstalanságot. És mivel ez nem az utolsó ilyen helyzet lesz, meg kell tanulnunk megerősíteni a szívünket, békére lelni, teljes életet élni a bizonytalanságban.

Adina said...

Örülök, hogy mindezek ellenére jól vagytok! Ismerős, amiről írsz, itt is naponta szembesülök hasonló gondolatokkal a vírus kapcsán. És nagyon kell figyelni, hogy ne kezdjen el kapcsolatokat szét rombolni az aggodalom: megtalálni a módját, hogy jelen legyünk (akár virtuálisan) egymás életében, igen, azokéban is, akik megfertőződtek, vagy idősek, vagy karanténban vannak...Igazi kihívás!

Klári B. said...

Az az első kép..., az a mártás mosoly... szívet melengetően szép! Örülök, hogy jól vagytok. S köszönöm a könyved! A hétvégi kiruccanásra is magammal hoztam. :)

Elise Dixon said...

Goood reading your post