A mai napom

(igaz, még a fele sem telt el) legjobb eseménye az , mikor hajnalban lementem az autóhoz, hogy lekaparjam róla a jeget és a jónéhánycentis havat. Nincs annál jobb, mint a süvítő szélben, kócosan kaparni a jeget, és átkiabálni a szomszédnak, aki legalább már megfésülködött, hogy mi újság, fel van-e már téve a téli gumi (a napokban ez a sláger-kérdés), és hogy látta-e e ő is, hogy beköltözött két cica a pincébe... Én örülök nekik, mert volt ott már egér, meg bizonyosállat is, aki jól megette a Rafaello csokit, amit T. nem tudom miért, oda tett. Nem akarom kimondani, hogy előlem dugta el a pincébe, mert én egyszerre nagyon sok raffaellot tudok megenni. Amúgy mély és komolyságos dolgokon gondolkodom, és nem lesz valami jó kedvem tőlük, de a cicák mindig helyreraknak. Nem kell túlbonyolítani az életet.
Itt van ez a jó kis idézet:”A stílusom voltaképpen ironikus is ... Ezzel valami olyasmit szeretnék mondani, hogy kérem szépen, ne tessék engem olyan nagyon komolyan venni, vagy hogy kérem szépen, ne tessék engem olyan nagyon gyorsan megérteni.” (Niklas Luhmann)
Amúgy ezzel a Niklas Luhmannal van egy közös tulajdonságunk: állítólag olyan iramban írta a könyveit, hogy az olvasói már panaszkodtak, hogy ők nem tudják olyan iramban elolvasni. Persze, a nagy különbség az, hogy én nem könyveket írok, és például én nem tudok németül.