A térkép.

Ami a földgömbön egy apró pont, egy felnagyított Google Maps térképen pedig idegen szemeknek mit sem jelentő vonalak halmaza, az nekem fák és illatok és színek. Külső és belső domborzat. Nyelvek. A sajátom, az anyanyelv, s egy másik, amit később tanultam meg, és lassabban, szomszéd gyerekektől, óvodában, iskolában. Mivel nem találtam, mikor múlt héten ott jártam, az üzletekben térképet a szülővárosomról, rajzoltam egyet. A lányomnak. Hat, A4-es lapokra kinyomtatott részletet ragasztok össze úgy, hogy az utcák illeszkedjenek egymáshoz. Ez a minta. Az utcanevek egy része ismeretlen, talán megváltozott közben vagy elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, elég volt ismerni az irányt, az épületeket, kis boltokat, átjárókat, hogy térkép nélkül is mindig hazataláljak. Iskolából jövet többnyire kerülőutakon, hogy tovább tartson a mindig kicsit továbbszőtt belső történet. Bejelölöm a számomra fontos helyeket, narancssárga filccel össze is kötöm, egy körutat tervezve, otthonról indulva és ugyanoda érkezve. Kincskereső játék a gyermekemnek. Ez itt a kórház, ahol születtem. Itt laktunk, hat vagy hét éves koromig, ebben a tömbházban. Még emlékszem a karácsonyfa mesebeli fényeire a matt üvegablakon át, a szomszéd szobában. Az ágyterítő mintájára s a szőnyeg színére. Ez itt a park, benne a szökőkút s a nagy fa, melynek tövében gyermekként miniatür, mesebeli kertet műveltem. Ez itt az óvoda, az ott az általános iskola. A piac. A templom. A színház. A líceum. A stadion. S városunk büszkesége, a kastély. A házunk, a szüleim építették. Az utca egy dombon, azóta, mintha ez lenne a sorsom, kis megszakításokkal minden lakás, ház, ahol laktam, egy-egy domb tetején, minden hazafelé vezető út fáradságosan, felfelé.

Rajzoltam, mivel nem találtam a boltokban szebbet, a lányomnak a szülővárosomról egy térképet. 

Ami engem illet, nem tudnám már megmondani, hol végződik a külső táj és hol kezdődik a belső.

Ennyi év után, azt hiszem, a kettő már egy és ugyanaz.