Nemrég

szem- és fültanúja voltam egy rövid beszélgetésnek. Egy gyógyszertárból éppen kilépő és pénztárcáját még rendezgető férfihez, akit elég jól ismerek, odalépett egy idősebb úr, nem is lépett, hanem már messziről integetett és sietett, mintha valami nagyon fontos közölnivalója lenne, majd mikor hallótávolságba ért, megkérdezte: van egy lejed? Nem is, van két lejed? A férfi elővett, nagyvonalúan, mint mindig, az éppen elpakolt pénztárcából egy ötlejest, majd tovább akart menni, de az úr nem engedte, feltétlenül és tényleg, csak két darab egylejest szeretett volna, kávét akart venni a kioszkban. Hát jó, a férfi visszavette az ötlejest, előkeresett két lejt, odaadta. Az öregúr boldogan megköszönte, elvette, majd elsietett megvenni a kávét, miközben arról mormogott valamit, hogy az embernek legyen becsülete. Ha két lej is elég, ne akarjon mindjárt ötöt. 

Így állok én is itt, kicsit mindig kéregetve, időt kérnék, a napok rohanásában, mindig csak még egy kis időt, nem is, legyen inkább kettő, hogy néha-néha mély levegőt vegyek, s észrevegyem a nárciszokat, a fák árnyékát. Becsületes koldus vagyok, nem kell az egész nap. Csak egy kis idő. Néha. Ez, itt és most, tökéletesen elég.