Nagyszombat.

A nap, amikor nem történik semmi. A gabonamag a földben, csendesen pihen. A szeretett személy már nincs köztünk. Mindenütt hatalmas kövek - a sír előtt, a szívek előtt. Amiben annyira hittünk, hirtelen összedőlt. Amiben szívből reménykedtünk, nem következik be. 

Nagyszombat. A nap, amit szívesen átugranánk, átaludnánk. Kétségbeesés és remény között. Háború és béke között, félúton. A csend, a válasz nélkül maradt kérdések, a lelkiismeretfurdalás napja. Amikor úgy tűnik, győzött a rossz. A nap, amit el kell viselni, ki kell bírni. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart. 

S a legrosszabb talán az, hogy hozzászokunk. Hogy már nem is várunk semmire. Feladjuk. Bezárkózunk - kis, élhetőbb világokba. Csak rosszabb ne legyen.

Ez az időszak is méltó az ünneplésre. A megemlékezésre. Vagy legalább a megemlítésre.

Ma elültettem száznyolcvan virághagymát. Dáliát, kardvirágot, íriszt, liliomot, fréziát. Nyárról és virágoskertől álmodom. Békéről. Értő és érző emberi szívekről. Búzáról. Feltámadásról. Csupa olyan gyönyörű dologról, ami felett nincs hatalmam. 

Nagyszombat. Indulás után - útközben. Azoknak, akik hisznek a megérkezésben, nem mindegy, milyen lesz az út. Minden lépés fontos. Minden nap fontos. A legcsendesebb, a legátmenetibb is.