Világgá mentem,

hogy aztán ott várjak sokáig, türelmesen, kicsit dideregve egy sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.
Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.
S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.
Világgá menni egyébként azért szoktam, hogy elmondhassam azt, ami elmondhatatlan. Például: nem biztos, hogy bírni fogom. De hogy mégis: ha nem lehetséges, hogy könnyebb legyen, akkor hadd legyen valamennyivel több az erő.
Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.
Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.
S ahelyett, amire vágytam, meglehet, pont azt kapom, amire szükségem van.