Nyomok a porban.

Mikor néhány hete Norvégiába utaztunk, azért nem vittem magammal az aranypöttyös ezüstnaplómat, mert nem lehetett nehezebb a kofferem, mint 10 kg, s ezt elég nehéz volt úgy megoldani, hogy beférjen mind a négy könyv, amit mindenáron vinni akartam. Utólag már bánom, mert persze nem tudtam elolvasni mind a négy könyvet, s ezt rajtam kívül mindenki más tudta előre is, csak hagyták, hadd álmodjak. A napló pedig úgy hiányzott, mintha egy testrészemet hagytam volna itthon. Még papírt is elfelejtettem vinni, mindenféle számlára, dirib-darab cetlire írtam le a gondolataimat, hogy aztán ezek itt-ott való elvesztésével jóságosan és örökre a feledésbe merüljenek. Csak egy maradt meg. Most esett ki egy könyvből, meglepetésként, világítótoronyként a lélekre boruló sötét éjszakában, tőlem magamak. Azt írtam rá, hogy:  

Ma láttam az autópályán egy autót elsuhanni mellettünk, egy szakállas, nyúzott arcú férfi vezette. Az autó színe  talán fehér volt, talán nem, azért sem tudom, mert arra figyeltem, mennyire piszkos, mennyire poros. A hátuljára betüket rajzolt valaki a porba. De nem azt, amire pedig esküdni mertem volna, hogy "wash me"! Hanem szeretetteljes, többféle kicsi kéztől származó ákom-bákom betükkel az állt rajta, hogy: "I love you Dad!" "I love you Pappa!"