Le jardin singulier.

Egy csodálatos, Provence-ban eltöltött hét és körülbelül 3000 kilométernyi utazás után napok óta igyekszem, inkább kevesebb, mint több sikerrel visszarázódni a hétköznapokba. A néhány hete kicserélt kazán nem működik jól, mégsem. Az autó ma reggel az utca végén leállt, s azóta sem lehet beindítani. Az irodában, bár másképp terveztem, egyelőre befejezetlenül vár rám egy, a vártnál sokkal bonyolultabbnak bizonyuló könyvelés. Elhanyagoltam kertet és blogot. Apropó kert. Apropó blog. 

Ahogy autózgattunk - az akkor még működő járművel - az apró, ámde hatalmas hegyek között elterülő francia falvak között, az út mentén felfedeztünk egyszer egy térképet. A legszebb térkép volt, amit valaha láttam, egy túraútvonal vázlata. Le voltak rajzolva a sziklák, a fák és az ösvények, úgy nézett ki, mint egy gyermekrajz. A végén ott állt a cél: egy kert. "Le jardin singulier" - ez volt a neve. A magányos, vagy az egyedüllálló kert. Annyira megragadta a képzeletemet, hogy kérésemre másnap visszatértünk megtenni a túrát. Sokkal fárasztóbb volt, mint amire a rajz alapján számítani lehetett. De annyira kíváncsi voltam a kertre. Az elvárásaimat ugyan kordában tartottam, nem akartam csalódni. Ha csak egy szép virágot vagy fát találunk, gondoltam, akkor is megéri. A magányos kert egy magányos ház körül terült el. S ahogy közelebb mentünk, láttuk, be lehet menni, nyitva van a kapu. A ház földszintjén könyvesbolt működött s egy szerény étterem, az étlap elfért egy fa dobókockán: rántotta, kávé, limonádé, sör, ilyesmi. Messze, de messze felülmúlta a képzeletemet.

Ha új nevet adnék a blogomnak, talán ez lenne: "Le jardin singulier." Csodálatosan szép. Találó, nem csak az enyémre, de minden más társaméra is, akik évek óta írnak naplót, blogot. Illik mindenkihez, aki hűségesen gondozza a kertjét, a növényeit. Aki rózsát és fát ültet. Aki mer személyes, megszólítható és őszinte maradni egy mind inkább személytelenné váló világban. Aki minden reggel felkel és teszi a dolgát, többnyire értő és elismerő tekintetek nélkül. Aki széppé, kedvessé teszi a világnak azt az apró sarkát, ahol él. Aki elvégzi a rá bízott munkát.

A munka áldás. Reggel korán kelek s azzal kezdem, hogy emlékeztetem a szívemet, kimunkálom benne a reményt. Általában nem pottyan csak úgy az ölembe. Megdolgozom a kapcsolatokért, amelyek az én felelősségem. Szolgálatkészség, figyelmesség és jelenlét nélkül nem él túl a legszebb, a legvágyottabb kapcsolat sem. Írok a blogba. Még nem tudom miről, de ahogy ráteszem az ujjaimat a billentyűzetre, eszembe jut egy szép kert, amit láttam. Elvégzek néhány tornagyakorlatot, már a bemelegítésnél elfáradok. A hűtőszekrényben található maradék zöldségből levest főzök. Az utazásból hazahozott emlékekből apró ajándékot készítek a távolban élő gyermekeimnek s el is viszem a csomagokat a postára.

Gondozom a kertet, bármit is jelentsen adott helyzetben a szó. Hogy legyen hol megpihenjen, ha véletlenül erre tévedne egy megfáradt, szomjas túrázó.