"Te tényleg minden terhet összegyűjtesz. Ez majdhogynem lopásnak minősül. Nézd meg, mi az, amit tényleg a te dolgod hordozni, a többit add szépen vissza, mert nem a tiéd." - mondta egy barát, miután egy egész napon át alig tudtam abbahagyni a sírást a világot az utóbbi időben elárasztó hírek miatt. "Igen, de úgy tűnik, Isten megadta nekem a könnyek ajándékát", idéztem válaszul Dorothee Sölle versét*, " - nem mintha kértem volna -, s most fogalmam nincs, mihez kezdjek vele."
Persze, igaza van.
Nem lehet megszakítás nélkül, hetekig száz százalékon égni, lobogni, teljesíteni, mindenkinek minden lenni. Fenntarthatatlan a testnek, az elmének, a léleknek.
Van egy virágmintás pénztárcám, abban tartom az aprópénzt parkolásra, kávéra. Virágra. Valamelyik nap a városban volt dolgom, s ahogy kihajtottam a barkácsáruház parkolójából, felfedeztem az út túloldalán egy virágmezőt. Nem szeretem különösképpen a kardvirágot, de tele volt s lélegzetelállítóan gyönyörű lett tőlük a rét. A becsületkassza mellett ott állt az ára: 60 cent egy szál. Hazahoztam egy csokrot, hogy örömet szerezzek vele a férjemnek. A kardvirágról mindig a gyermekkora jut eszébe, s a nagymama kertje.
A világfájdalom - nem az, mely a saját kis egyéni közérzetet alakítja általános rossz korhangulattá, hanem a világ sorsának alakulása felett érzett valódi, személyes felelősség érzéséből eredő gyötrelem - olyan, mint egy száz eurós bankjegy, amit sehol sem tudok beváltani. Bár érthető, azért használhatatlan mégis, mert félelemre épül. Lehetetlenné teszi a tisztánlátást.
A szeretetben nincs félelem.
A szeretet nem beválthatatlan bankjegyekkel rohangál, hanem, a világnak eme távoli, kiváltságos sarkában legalábbis, ahol én élek, sokkal inkább idealista nőszemélyek táskájának mélyén lapuló kis, naiv, virágmintás textil pénztárcákkal. Megfizethetetlen dolgokat vásárol aprópénzért: emlékeket, fáradt arcon átsuhanó mosolyt, álmokat, felragyogó tekintetet, képeslapok hátuljára írt verset, csodát.
A szeretet nem nyugszik bele soha, hogy nem tudja megmenteni a világot, de békére lel néha már csak abban is, ha nem veszíti el önmagát.
* wie kann ich reden wenn meine tränen nur für mich sind.../gib mir
die gabe der tränen gott/ gib mir die gabe der sprache/ gib mir das
wasser des lebens
5 comments:
Itt van az iras.:) Mennyire vartam. Legyen is mindig nalad kis viragmintas penztarca, sok kis potolhatatlan, apro szeretet venni. Szukseged van ra, es meg tudod vele lepni a ferjedet is. Szeretettel: Eva
Nagymamám imádta a kardvirágot, rengeteg volt a kertben. Most mindig azt viszünk a sírjára.
Bar, tudom a szeretet, az emlekek, a mosoly, az almok nem megvehetok, de ha megis van ra alkalom barmilyen csodalatos modon, hogy megtehesd, es atadhasd masnak is, akkor legyen mindig a kis penztarcadban ra penz.:) Kivanom neked.
Nagyon szepek a kepek.
Vigyazz a testedre, elmedre, lelkedre nehogy kiegesd oket!
Eva
Pontosan. Visszavágni a virágokat és gyönyörködni bennük sokáig... Az idén elöször volt a kertemben kardvirág.
A kedvencem a kardvirág. Gyönyörű ez a csokor!
Post a Comment