hangosan felnevettem, mikor tegnap, egy ruhásboltot működtető cég októberi könyvelését végezve egy könnyeit teátrálisan hullajtó, papírra rajzolt pálcika-hölgyre bukkantam a számlák között: az aznapi nulla, vagyis 0,00 euró bevétel nem rossz ok a sírásra, de egy pálcika-lány felbukkanása az íróasztalomon akkor is váratlanul ért s felvidított. A számok nem unalmasak, s a számok mögött meghúzódó történetek: emberiek, hétköznapiak, gyönyörűek.
Amúgy megértem. Az érzést, milyen lehet egész nap tenni-venni mondjuk egy kis ruhásboltban, hogy végül senki se vegyen semmit. Mégis, mikor nem vesznek észre, mikor kicsit vagy nagyon ignorálnak, s mindenki csak a saját dolgával törődik: nem érdemes megsértődni. Es ist nicht persönlich gemeint.
Merthogy milyen is a szabadság?
A szabadság egészen praktikus: tölt magának egy csésze forró teát, s szép csendesen, megértéssel végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát anélkül, hogy kioktatná, ha kell-ha nem, az élet szépségeiről.
A szabadság nem adja fel az első nehézségeknél, s őrzi a saját álmait, a saját örömét.
Van egy drága munkatársam, ahányszor megkérdem, hogy van - minden nap megkérdem - azt válaszolja, hogy nagy stresszben. Aztán rájöttem, csak annyiról van szó, hogy sok a munka, otthon várnak ránk a gyerekek, a férj, az állatok, az elmaradt házimunka, s hogy minden áldott nap kezdődik előlről ugyanaz.
Nekem mindez, főleg ha viszonylag eleget aludtam éjjel, nagyon is szép. Mi másra vágyhatnék?
Nem mondom, hogy könnyű, mert nem az.
De ez az életem, és nem adnám semmiért.
12 comments:
Jaj, Márta most magamra ismertem... De örülök, mert a Te változatod vagyok én is:)
Igaz hogy sok a munka de én minden reggel örömmel megyek be dolgozni, és amikor a nagy halom munkából egy csöppnyit sikerül elvégezni, akkor elégtétel és hála van bennem! Hogy van munkám, hogy van egészségem, hogy tudok dolgozni...
Nagyon nagyon tetszett a mai bejegyzésed!
Köszönöm!
Marta,ez csodas.A zokogo palcikaholgyek nyoman feltoro am visszafojtott nevetes az elet szamomra legkedvencebb fajtaju huncutsaga."so random!!"mondana az angol szleng.olellek!
Volt, hogy én is úgy éltem meg a hétköznapokat, ahogy a kolléganőd. Aztán rájöttem, hogy mennyire nézőpont kérdése az egész. Amiért én nyűglődöm, más arra vágyik. És ha nekem nem lenne, hiányozna. Ha hiányozna, szeretem.
Most már úgy tekintek erre a nem egyszerű szerepvállalásomra, hogy hálás vagyok, amiért több oldala van a kockának, hálás vagyok, hogy megadattak ezek dolgok. Nem mérges, stresszes. Hálás.
Volt egy munkatársam - most már nyugdíjas - akit a minap felhívtunk pár szóra, és mikor megkérdeztem, hogy van, a válasza a szokásos volt: "Jól!. Sőt! Egyre jobban!". Mire felsóhajtottam, hogy látod, ezt akartam hallani, és ezt csak tőled hallom....
Nem ismerek több ilyen embert, mert mindenki panaszkodik - és ez szörnyű...
Szerintem (és ezt most nem is annyira Márta szép szövegére írom válaszként, hanem inkább a kommentekre) ez nem ilyen egyszerű. Nem gondolom, hogy elhatározás kérdése, hogy ugyanazt a terhet nehéznek érezzük vagy könnyűnek. Elhatározni esetleg azt tudom (ha adódik áldott pillanat az elhatározásra, de nem mindenkinek adódik és nem mindig, ezt, gondolom, tudjuk mindannyian), hogy a nehéz terhet is megpróbálom könnyedén cipelni. Az viszont, hogy egy terhet (a mindennapokat vagy egy betegséget vagy mást) pihének érzek vagy kősziklának, az az egzisztenciális fenyegetettség érzésétől függ: attól, hogy mennyire érzem (és az mindegy, hogy valós vagy csak vélt okokból) fenyegetve az egzisztenciámat - és egzisztencián persze nem a jólétet értem, hanem a létezést, az életlehetőségeim összességét. Igen, van, aki lustaságból, elkényeztetettségből panaszkodik, de a legtöbben szerintem azért, mert félnek, és ezért megérdemlik a részvétet és az elfogadást. Ahogy Márta is írja: "végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát anélkül, hogy kioktatná, ha kell-ha nem, az élet szépségeiről".
Milyen jo is nalad Marta!Tanitasz ilyen szemmel latni a vilagot , mert akkor minden jo es szep.
Remelem mar keszited szamunktra az adventi csodas naptarad
Hát, én azt hiszem, (vagyis azt tapasztaltam) hogy bár a világlátásán, azon, hogy az embert ne nyomja agyon a teher, amit el kell hordoznia tud valamicskét dolgozni, de ha könnyen viseli a nehezet: az mégis elsősorban kegyelem, ajándék.
És ha nem viseli könnyen, hanem csak panaszkodni van ereje, cselekedni nem, azért sem lehet csak őt hibáztatni. Persze, teher másoknak, dehát rászorul a segítségre, vagy hogy valaki meghallgassa, megérezze a szenvedését, keserűségét.
Mindkét helyzetben voltam idén... és szenvedés volt, hogy az erőt nekem tulajdonították, és dícsértek érte, és szenvedés volt, hogy megbotránkoztak, mikor elfogyott az erőm, és kioktattak vagy elbagatellizálták a mélypontomat. Igyekeztem mindkét helyzetben, mert mást nem tehettem, azt gondolni az első esetben, az erő bővében, hogy nem az enyém, csak használhatom egy ideig, és a második esetben meg együttérezni magammal, és igyekeztem a segélykiáltást, a panaszos sírást nem mindenkinek a nyakába önteni, csak annak az egy-két embernek, aki elviseli ezt. De a tapasztalatom az, hogy az embert végső soron, mások részéről értetlenség övezi, akkor is, ha épp meglepően erős, akkor is, ha épp meglepően gyenge....
Ez jutott eszembe erről a bejegyzéstől.
Én is nagyon várom az adventi kalendáriumot, és remélem, hogy ha többre nem is, de egy-egy mondatra, bekezdésre Mártánknak naponta lesz ideje. Számomra az adventi időszak fontos velejárója az ő szeretett blogja ablakainak nyitogatása,mely mögött béke, szeretet,természetesség, egyszerűség, elgondolkodtató üzenetek vannak.
A képek pedig önmagukban is elegek lennének( de azért mindig több is kell!!!:-)), hogy szebbé tegyék advent napjait!
Kedves Márta, én még emlékszem arra, mennyire nehéz volt, amikor öt év után újra munkába álltam. Az addigi családszervezés, házimunka feladata továbbra is megvan, csak most nyolc órával kevesebb jut rá, ami nagyon nyomasztó tud lenni este, fáradtan hazaérve, és nem is az első hetekben, inkább néhány hónap után. Az adventi naptáradat mind nagyon szeretjük, de én szeretném, ha nem nyomasztana téged ez az elvárás - ha csak vasárnaponként gyújtasz nekünk egy gyertyát, az is több, mint amit a legtöbbünk megtesz viszonzásképpen teérted. Szép, pihentető hétvégét neked!
Gondolkodtam azon is amit aarkus írt, mert nem akarok/ akarunk plusz terhet rád róni, hiszen már munkahelyed is van. Csak úgy, ahogy szeretnéd, mi mindenképpen szeretünk, és örülünk annak a mennyiségnek( és örökös minőségnek), ami adsz nekünk.:-)
Tetszik a pálcikalány, és a szabadság praktikusságának elmesélése is.
Gyűjtöm a mondataidat, erőt ad, hogy segít felidézni, mert hiszen tudom, hogy "a szabadság tölt magának egy csésze forró teát, s szép csendesen, megértéssel végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát, nem oktatja kéretlenül az élet szépségeiről, de nem adja fel az első nehézségeknél, s őrzi a saját álmait, a saját örömét..."
mert tényleg tudjuk ezeket a dolgokat, csak eltakarják előlünk a mindennapi problémák árnyékai, és olyan jó, hogy fogod magad, és elsöpröd előlünk a homályt, világosságot gyújtasz, kis lámpásoddal...el se tudod képzelni, mekkora segítség vagy, hogy milyen sok jót tudsz adni... :))
Kedves Márta! Ezt így 8 év távlatából is agyon köszönöm.
Post a Comment