Mi

könyvelős lányok azon szoktunk tűnődni a tanfolyam szüneteiben, egy-egy tea mellett a Caféteriában, hogy ugyan egész biztosan léteznek olyanok is, kik teljes szívvel-lélekkel, sőt igazi szenvedéllyel művelik ezt a szakmát, csakhogy - Rosa mama után szabadon - azt még nem találták fel, s addig is élni kell.
Mert mikor egyikünk-másikunk például - (nem én, de bárcsak...) - óra elején negyed óráig meséli egyszerű találkozását egy Forrest Gump-szerű ezeridegennel, de azt úgy, hogy mindannyian szájtátva hallgatjuk,
vagy mikor a tanárnő tíz percig ecseteli, milyen ebédet - állítja: volt rá ideje, és megszállta a múzsa - főzött tegnap a családjának: füstölt lazacszeletekbe göngyölt valamit, mellé fehérboros szószt, mellé vaníliafagylaltot, de nem ám akármilyet és nem ám akárhonnan, igazi sárgát, Bourbon-vaníliásat, mellé kávét, de nem ám akármilyet, hanem frissen őrölt kávészemekből főzöttet, hozzá kézzel felvert tejszínhabot kis pergelt diószeletekkel megbolondítva -
 szóval mikor ezt a sok színes, ragyogó csodát látom-hallom, nem is értem, mit keresünk mi pont egy könyvelő-kurzuson, de tény, hogy elég jók vagyunk, s tény, ha sose jövünk is rá,
akkor is, addig is, s főleg nem akárhogyan: élni kell.