Sunday, February 4, 2018

A lépcsőház

falára kiragasztott világtérképet már úgy megszoktam, hogy szinte soha rá sem nézek. Néha leválik a mind inkább szárazzá váló gyurmaragasztó, amivel a falhoz még évekkel ezelőtt odaerősítettük volt. Mindig a jobb felső sarka válik le amúgy, s mikor visszanyomkodom, meg-megállok. Nézegetem a világot, az országok, városok neveit, nézem, hol lakhatunk körülbelül mi, hol lakhatnak körülbelül azok, akiket szeretek.

Van egy világtérképünk a falon, jegyében a gondolatnak, hogy otthonunk az egész világ. Nézem, milyen szép és nagy és széles, addig nézem, míg ezzel egyidejűleg én magam kisebbé nem válok, s szomorúságaim, gondjaim - eme nagysághoz képest legalábbis - valamivel kevésbé fontossá, önmagammal éppen arányossá.

Ha örömöm van, az más. Akkor fordítva működik minden. Hatalmassá válik a tál, a cukor, a liszt, a tojás s a tej. Óriásivá a jókedv, a mosoly és az éhség. A palacsinták jókora csészealjként repkednek fordulás közben a levegőben. Elengedhetetlenül fontossá válik az együttlét. Míg készül a vacsora, főzünk magunknak egy-egy nagy csésze teát. A mellécsepegett tésztából megpróbálok - sikertelenül - rajzolni egy méretes rókafejet. S miután mindenki jóllakott, s magamra maradok, oly irdatlan lassúsággal törlöm tisztára a konyhapultot, amennyire csak lehet. Még őrizném e kicsi, kedves világot. Mielőtt emlékké válik, még megállítanám. Egészen óriásira nagyítanám, nagyon-nagyon fontossá, önmagammal éppen fordítottan arányossá.

2 comments:

Piroska said...

Nálunk is szombaton palacsinta volt a desszert :)

L. M. Zsuzsi said...

Nagyon jó ez a gondolatmenet!