Advent

első vasárnapja előtti nap. Semmi sem indul jól, pillanatok alatt még az is tönkremegy. Kinézek az ablakon, havazik. Felettem az ég szűk, alkalmazkodik, mint mindig, az én elképzeléseimhez. Ma belefér egyetlen ablakkeretbe. A havas táj gyönyörű. Az örömtelen szívnek mégis közömbös. A kegyelem valahol messze, az emberi világon kívül. Pillanatnyilag elérhetetlen. Az ajtó belülről zárva, a kulcs a zárban, csak képtelen vagyok elfordítani. Még csak november vége, mégis biztos vagyok benne, fogadni mernék rá, idén - száz százalék - karácsony elmarad. 

Advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Az egész világ valahogy nem áll készen rá. 

A nap folyamán észreveszem, még nem is csomagoltam be a két ajándék cipősdobozt, bár már hetek óta megvettem a belevalót. Halogatnám, sajnos nincs hova, holnap leadási határidő. Nekifogok. Először is bevonom vidám csomagolópapírral mindkét dobozt. Majd csordultig töltöm mindenféle aprósággal, amiről csak elképzelhető, hogy örülni tudna neki egy-egy kisgyerek. Édesség, puha zokni, mikulás sapka, füzetek, színes ceruza, gyurma, ragasztó, hegyező, csillogó hajcsattok, apró játékok, kesztyű, képeslap, ilyesmi. 

Közben, csak úgy mellékesen, elfordítom a zárban a kulcsot. Az ajtó attól még természetesen csukva. A kegyelem még mindig odakint, de mintha már nem lenne olyan messze, mint a hűvösen ragyogó, napközben láthatatlan csillagok. Mintha ott állna a közvetlen közelben, nekitámasztva minkét kezét, akárcsak én, a kérlelhetetlen ajtókeretnek. 

Advent. A kalendárium lapjai nem igazodnak a világ hangulatához. 

Itt van. Pontosan érkezik, lassú léptekkel folytatja megkezdett útját - készen állunk-e rá vagy sem, velünk vagy nélkülünk, odakint vagy bennünk, mindennel együtt és mindenek ellenére. 

Nem törné ránk az ajtót, soha. 

Mikor félretéve büszkeséget, vélt vagy valós igazságot, jogot, s elpazarolva a nap összes szép lehetőségét lenyomom végre a kilincset, fénye beragyog a résnyire nyitott ajtón.