Őszi koszorú.

Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem. 

Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.

Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.

Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)

Minden ilyen történet kérdéssé válik, választ vár, tőlem is. 

Kérdésre viszontkérdéssel válaszolok:

azon gondolkodom, hogyan végezhetném még nagyon szeretettel és kreativitással a dolgokat, amiket már végzek? 

Hogyan végezhetném jobban a munkámat?

Hogyan írhatnám még szebben a blogot? 

Hogyan tehetném még kedvesebbé a családi estéket? 

Mit mondjak a könyvklub háziasszonyaként a többi, még meglévő tagoknak? 

Mindenhez tudok fűzni egy-egy apró változást, játékot, ötletet. 

S ez elég is, a legtöbbször. Mert szinte mindig akad valaki, aki észreveszi és értékeli. Majd hozzáfűzi a sajátját. 

Néha eljön az ideje a befejezéseknek. Néha ez a nehezebb út, néha ez a legkönnyebb. 

De itt és most hadd szóljon azoknak a legszebb biztatás, akik kitartanak. 

Akik még nem adják fel. 

Akiknek még van kedvük tanulni, énekelni, írni, olvasni, beszélgetni.