Sérthetetlen.

 

Ülök az emeleti próbaszobában, mint minden szerda este, a falu másik szélén. Kínlódunk egy nehéz kottaszakasszal. A félkörben elrendezett székeken csupa nő. Nőtársak. Kórustársak. Embertársak. Meleg van, nyitva az ablak, a tenor és az alt egy része átlát ülőhelyéről az út túloldalán levő ház gangjára. Egy középkorú nő áll ott kisgyerekkel, s egy hosszú hajú, fiatal lány bő, fekete pólóban. A tenorból hirtelen megszólal valaki - kicsit fájó, csípős humorú, de mindig kedves nőként ismerem -, elkezdi a lány külsejét méltatni. Nem jó kifejezés. Mi a méltatás ellentéte? Megszégyenítés? Mondja, s alig hiszem el, sajnos kristálytisztán értem, pedig máskor, ha gyorsan és tájszólásban beszélnek, a felét sem, húzza be valaki a függönyt, nem tud így énekelni, mindig oda kell nézzen, hihetetlen, hogy lehet ennyire kövér valaki. A szoba túloldaláról, a szopránból válaszolnak, gyönyörű nő, a legjobban öltözött közöttünk, hogy szerinte is, hihetetlen, mennyi túlsúlyos ember van! látta nyaralás alatt, nem is érti - persze, megbocsátható, onnan, ahol ül, nem tudhat a bő, fekete pólóról - miért járnak-kelnek mégis a legszűkebb, legtesthezállóbb ruhában. 

Nem rohantam el, nem szólaltam fel. Cserben hagyott a lábam, cserben a szavak. Talán csak kicsit beljebb húztam a hasamat. Ott ültem, ott ülök még mindig - bántalmazottként és bántalmazóként is - a két csoport keresztmetszetében. 

Az emberi méltóság sérthetetlen. A fiatal lányé is, a kórustársaké is, s bár nem tudok megbocsátani magamnak, talán még az enyém is, igen...