Egy maréknyi kő.

Mikor elindulok valahova és előre tudom, barátokkal is találkozom, a zsebembe csúsztatok néhány apró követ az ablakpárkányról. A tengerpartról hoztam őket. A tenyeremen elrendezve kérem, hogy válasszanak egyet. Elhoztam a messzeséget és a közelséget. Talán nincs is annál szebb, mint mikor valaki valahol, egy szép távoli helyen gondolt rád.

 

Ahányszor ránézek a kis kőhalomra, eszembe jut a parton töltött délután. A hazaindulásunk előtti napon volt. Eszembe jut a kékség, a hullámok hangja. A könnyedség. A köszönettel, megelégedettséggel teljes szótlanság.

Estefelé egy négygyermekes család érkezett, letelepedtek közvetlenül elénk a partra. A gyerekek mind fiúk, organasíp-szerűen. Az apa egyik kezében egy nagy háló, tele homokozós játékkal. A másik kezében négy kisásó. A hátán egy nagy zsák. A szülőknek nincs egy perc nyugalmuk sem, érzés szerint minden energiájuk és figyelmük arra fordul, hogy a gyerekek egyszerűen csak életben maradjanak. Külön világban vannak. Egy percig sem gondolják, hogy bárkit zavarhatnak. Egy pillanatra sem veszítik el a türelmüket. Az anya a nagyobb gyerekekkel felváltva búvárkodni megy. A két kicsi közül valamelyik folyton sír, kér valamit, veszekszik. Az apró térdeken a gyerekléttel járó, már gyógyuló sebhelyek. Nem tudok betelni velük. Olyan szépek. Mielőtt hazaindulnak, az anya még előveszi a hátizsákból a fényképezőgépet. Meg sem próbál beállós, mosolygós képet készíteni az izgága kis társaságról. Egyszerűen csak megörökíti néhány kattintással azt, ami éppen van.

Visszagondolok az időkre, nem is olyan nagyon régen, mikor ugyanígy, minden nyáron, apróbb-nagyobb gyerekekkel, végtelen türelemmel, valamelyik tenger partján, egy-egy külön világban, ahol csak az ő biztonságuk, boldogságuk volt a fontos. Nem fájdalommal gondolok vissza, hogy mindez miért nincs már. Hanem örömmel - a szép, jól megélt nyarakért.

 

A kövek az ablakpárkányon eszembe juttatják a tengert. 

Apró hullámok gördülnek a partra, majd visszahúzódnak. Valami mindig érkezik, valami mindig búcsúzik. A lineáris időn túl van egy másik. Aki e szerint is él, elégedett tud lenni azzal, amit a jelen pillanat ad. Felismeri a kairos - tehát az alkalmas, megérett, kedvező - pillanatokat. Nem úgy gondol az életére, mint egy megsemmisülés felé tartó folyamatra, ahol a régi idők voltak a szépek, s az előttünk levő mind rosszabb, hiányosabb. Bizalma van az élet utolsó percig tartó ajándék mivoltában. A hullámok mozgásában. Az apály és dagály - a tengerparton, az életben, a szeretetben, a kapcsolatokban természetszerűen létrejövő - szükségességében, bölcsességében, jóságában.