Esti vers.

 

Már későre járt. Csak a szomszédos utcákban akartam még sétálni egyet nap végén a kutyával. Feltettem a fülhallgatót, elkezdtem verseket hallgatni. Majd, az egyik mellékutcából hirtelen, mint mikor egy beszélgetés váratlan fordulatot vesz, rátértem a faluból kivezető útra. Felnéztem az égre, próbáltam megbecsülni, lesz-e időm még sötétedés előtt, a nagy körút után, hazaérni. Nem álltam meg, csak mentem tovább, mintha belemerülve egy a vártnál érdekesebben alakuló párbeszédbe. 

A versek egy adott ponton elhallgattak. Elfogyott a térerő, elfogyott a szó. Csak a lépések maradtak, s a szőke búzamező. S valami szavak nélkül is érthető, érezhető gyönyörű, esti vers. 

Visszaérve a faluba az utcalámpák fényénél mendegéltem hazafelé. A mind erősebbé váló térerőnél újraindultak lassan, akadozva a szavak a nagy, sárga füllhallgatóban. Megpillantottam magam a kirakatüvegben, egy már rég bezárt sarki bolt ajtajának üvegében. Hirtelen szívszorítóan kedvesnek láttam mindent. A zöld nyári ruhát, a laza kontyba csavart hajat, a saját fáradt arcomat. 

Arra gondoltam: milyen szép az élet.

S arra is: ha meg is változtál, én még jól emlékszem rád.