Thursday, June 13, 2024

Úton hazafelé.

13. Az angol roadtrip szót a szótár kirándulásnak vagy közúti utazásnak fordítja, ami meg sem közelíti azt, amit az eredeti szó számomra kifejez: hosszú, kalandos utazás, autóval. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor egyszer úgy indultunk el egy kéthetes utazásra, hogy csak azt tudtuk, a végén a horvát tengerpartra szeretnénk eljutni, de sem az útvonalat, sem a pontos úticélt nem terveztük meg. Szeretem a roadtripeket. Szeretek lassan utazni, egyszerűen csak útközben lenni. 

14. A szombattól a következő vasárnapig tartó nyaralásból összesen öt teljes napot töltöttünk az oda-visszautazással. Megérte így is elindulni? Abszolút. Volt egy pillanat, amikor ott feküdtem a tenger partján, hallgattam a hullámok zúgását, néztem fölöttem a lassan vonuló felhőket, és arra gondoltam: ezért az egy pillanatért is megérte. És sok ilyen pillanat volt, a legváratlanabb, legkevésbé idilli helyeken is. A nyaralás nem akkor kezdődik, amikor megérkezünk. Az igazi élet nem akkor kezdődik, amikor leérettségizünk, megházasodunk, gyerekünk születik, kiadják a könyvünket. Már akkor elkezdődik, amikor megszületünk. És minden egyes perc hozzátartozik, minden egyes, készülődéssel töltött perc az élet értékes része.

15. Túl sok csomagunk volt. A fele, a negyede is elég lett volna. De azzal a felkiáltással, hogy úgyis van hely az autóban, bedobáltunk mentőmellényt (a tervezett csónakázásra nem volt idő), két ágytakaró nagyságú törölközőt, hogy legyen min üldögélni a tengerparton (zsebkendőnyi törölközőn is lehet üldögélni, sőt, csak úgy, a homokon is), odatettem hat könyvet, hogy legyen elég választék olvasni, oda a szalmakalapomat, a laptopot. Az odacsomagolt ruháknak körülbelül a húsz százalékát használtam. Örökre megtanultam, hogy soha többé ne induljak el így. Ennyi teherrel. Visszafele Zürichtől vonattal terveztünk hazajutni, több átszállással, s akárhogy próbálkoztam előtte, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ez lehetséges ennyi csomaggal. (Az egyik karomat - szia teniszkönyök! - nem tudom cipekedésre használni, tehát összesen csak három kézre lehetett számítani.)

16. A szükség találékonnyá tesz. Vettünk egy nagy táskát, amibe minden önmagában kallódó tárgyat beletettünk, a férjem elektromos rollerjére pedig (az egyetlen valóban hasznos eszköz ebben a helyzetben) feltornyoztunk mindent, amit lehetett. Valahogy így tettük meg az egész utat, le-fel rohanva a lépcsőkön, egymás után abszolválva az öt átszállást, a három, ötperces átszállási időket, az órákon át tartó fél lábon való utazást, többször is lekésve a csatlakozásokat, az utolsó kilométereket pedig egy barát segítségével, autóval, vasárnap éjfél körül. Sokat nevettünk, mert sírni mégsem akartunk, a lehető legnagyszerűbb bizalomgyakorlat volt ez az összes szokásos, ismerős szorongásomnak, mert esélyünk sem volt időben odaérni, sehova sem. (Ha valaki különleges kalandra vágyik, egyszerűen csak induljon el a német vasúttal, bárhova.)

17. Köszönöm a kedves érdeklődést. Enélkül nem születtek volna meg ezek a bejegyzések, kifejezetten nem terveztem az útinaplómból ide is kiírni részleteket. Nem tartottam olyan fontosnak, úgy értem, mások számára, hiszen mindenki utazik ilyen-olyan módon. De azt hiszem, nem léteznek nemfontos dolgok. Akármilyen apróságról is mesélnénk, mindig az életről mesélünk. Az életünk akármilyen kis mozzanata önmagánál többről szól. Örökkévaló dolgokra tanít. Minden elindulás, akadály, kudarc, minden kerülőút váratlan történeteket tartogat, reményre tanít. Tanít, mert annyiszor megíratott, hogy ne félj - nemfélni.

9 comments:

Katalin said...

nem tudom miért, egyszerűen csak elbőgtem magam itt most, ahogy elolvastam ...talán az együttérzés, talán a életbátorságod, talán, hogy mindent én is átélhettem itt veletek, talán, mittomén, csak olyan jó...
...kár, hogy most jutott eszembe, hogy pontonként haladjak én is
13. én is imádom a roadtripeket, mert ez adja az élet savaborsát:)
14. igen a pillanatok élménye marad meg legtovább...és én meg azt is mondom , az igazi életünk talán már akkor kezdődik, amikor a szüleink megszületnek (és nem csupán a generációs láncolatra gondolok csupán)
15. gyakorlott utazóként is nehéz eltalálni, mit vigyünk magunkkal (talán mert sosincs időnk előre átlátni mire lesz szükségünk valóban), de tapasztalatom szerint az anyák mindig túlpakolnak...a "háromkéz" azért durva lehetett
16. nagyon meghatódtam a bizalomgyakorlaton
17. ♥

Katalin said...

látom, azért a beszélő macskáknak is volt némi tájékoztatási igényük:) ♥

L. M. Zsuzsi said...

Ami a túl sok cuccot illeti, ezt nagyon át tudom élni, folyton így járok, túlbiztosítok mindent ...éppen ezért a tervezés nélküli útnakindulást meg el se tudom képzelni, azt hiszem, egy ilyen bizalompróbán elbuknék.... Valószínűleg emiatt gyakorolni kéne...
(jó a macskaextázis az utolsó képen :-D )

Anonymous said...

Köszönöm Márta! Nagyon élveztem ezt az úti beszámolót! :)) Hédi

Anonymous said...

Ez nagyon jó!!!! Az első betűtől, az utolsó képig! Ez abszolút nem jelenti azt, hogy az eddigiek nem voltak nagyon jók! De ez most valamiért...Köszönöm Márta!
Zita

Anonymous said...

Szeretnék engedélyt kérni a 14 rész utolsó bekezdéséhez. Köszöntő kártyára szeretném lemásolni egy barátnőm ballagására.

márta said...

nagyon örülök, ha némelyik mondatomat használni tudjátok :)

Anonymous said...

Nagyon köszönöm a sok szép írást ,gondolatokat! Egy lelkes rendszeres olvasó!

Anonymous said...

🙏❤️