Úton hazafelé.

13. Az angol roadtrip szót a szótár kirándulásnak vagy közúti utazásnak fordítja, ami meg sem közelíti azt, amit az eredeti szó számomra kifejez: hosszú, kalandos utazás, autóval. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor egyszer úgy indultunk el egy kéthetes utazásra, hogy csak azt tudtuk, a végén a horvát tengerpartra szeretnénk eljutni, de sem az útvonalat, sem a pontos úticélt nem terveztük meg. Szeretem a roadtripeket. Szeretek lassan utazni, egyszerűen csak útközben lenni. 

14. A szombattól a következő vasárnapig tartó nyaralásból összesen öt teljes napot töltöttünk az oda-visszautazással. Megérte így is elindulni? Abszolút. Volt egy pillanat, amikor ott feküdtem a tenger partján, hallgattam a hullámok zúgását, néztem fölöttem a lassan vonuló felhőket, és arra gondoltam: ezért az egy pillanatért is megérte. És sok ilyen pillanat volt, a legváratlanabb, legkevésbé idilli helyeken is. A nyaralás nem akkor kezdődik, amikor megérkezünk. Az igazi élet nem akkor kezdődik, amikor leérettségizünk, megházasodunk, gyerekünk születik, kiadják a könyvünket. Már akkor elkezdődik, amikor megszületünk. És minden egyes perc hozzátartozik, minden egyes, készülődéssel töltött perc az élet értékes része.

15. Túl sok csomagunk volt. A fele, a negyede is elég lett volna. De azzal a felkiáltással, hogy úgyis van hely az autóban, bedobáltunk mentőmellényt (a tervezett csónakázásra nem volt idő), két ágytakaró nagyságú törölközőt, hogy legyen min üldögélni a tengerparton (zsebkendőnyi törölközőn is lehet üldögélni, sőt, csak úgy, a homokon is), odatettem hat könyvet, hogy legyen elég választék olvasni, oda a szalmakalapomat, a laptopot. Az odacsomagolt ruháknak körülbelül a húsz százalékát használtam. Örökre megtanultam, hogy soha többé ne induljak el így. Ennyi teherrel. Visszafele Zürichtől vonattal terveztünk hazajutni, több átszállással, s akárhogy próbálkoztam előtte, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ez lehetséges ennyi csomaggal. (Az egyik karomat - szia teniszkönyök! - nem tudom cipekedésre használni, tehát összesen csak három kézre lehetett számítani.)

16. A szükség találékonnyá tesz. Vettünk egy nagy táskát, amibe minden önmagában kallódó tárgyat beletettünk, a férjem elektromos rollerjére pedig (az egyetlen valóban hasznos eszköz ebben a helyzetben) feltornyoztunk mindent, amit lehetett. Valahogy így tettük meg az egész utat, le-fel rohanva a lépcsőkön, egymás után abszolválva az öt átszállást, a három, ötperces átszállási időket, az órákon át tartó fél lábon való utazást, többször is lekésve a csatlakozásokat, az utolsó kilométereket pedig egy barát segítségével, autóval, vasárnap éjfél körül. Sokat nevettünk, mert sírni mégsem akartunk, a lehető legnagyszerűbb bizalomgyakorlat volt ez az összes szokásos, ismerős szorongásomnak, mert esélyünk sem volt időben odaérni, sehova sem. (Ha valaki különleges kalandra vágyik, egyszerűen csak induljon el a német vasúttal, bárhova.)

17. Köszönöm a kedves érdeklődést. Enélkül nem születtek volna meg ezek a bejegyzések, kifejezetten nem terveztem az útinaplómból ide is kiírni részleteket. Nem tartottam olyan fontosnak, úgy értem, mások számára, hiszen mindenki utazik ilyen-olyan módon. De azt hiszem, nem léteznek nemfontos dolgok. Akármilyen apróságról is mesélnénk, mindig az életről mesélünk. Az életünk akármilyen kis mozzanata önmagánál többről szól. Örökkévaló dolgokra tanít. Minden elindulás, akadály, kudarc, minden kerülőút váratlan történeteket tartogat, reményre tanít. Tanít, mert annyiszor megíratott, hogy ne félj - nemfélni.