Kora reggel van, a napnak ama időszaka, mikor Mici, valami belső késztetéstől hajtva, letelepszik a konyhaablak látóterébe, oda a fenyőfa és mogyoróbokor közé, hova egy apró, toszkánai ihletésű teraszt tervezek tervezni, székekkel s kicsi asztallal, épp csak akkorával, hogy elférjen rajta egy mécses, néhány pohár, egy könyv, szóval letelepszik oda, s addig néz-néz befelé, míg véletlenül a konyhába nem megyek, s az ablakon át véletlenül ki nem tekintek, majd mikor látja, hogy látom, máris elfordítja fejét az ajtó irányába, hogy eztán már azt nézze-nézze, akkora bizalommal, amekkorára egy ilyen kicsi macska egyáltalán képes, míg csak ki nem lépek rajta, valami reggelifélével a kezemben, remélhetőleg,
ugyanígy
én sem sírok, nem követelek, nem kérek, nem könyörgök,
én is csak ülök csendesen, mint egy macska, kinek jó a gazdája, s várok, hisz én is abból élek, mit másoktól kapok:
hol nyílik ki számomra egy ablak, egy ajtó,
hol nyílik meg számomra egy szív.
9 comments:
De vártalak már, de vártam a szavaidat! :-) Csodás!
Most elolvasom újra, aztán megint újra...
Én is minden nap bekukkintottam hozzád (többször is)... Jó, hogy újra írtál!
olyan jó, tudni, bízni, hogy van, aki ránk néz, és gondoskodik táplálékról ...csak rá kell figyelni, úgy helyezkedni, hogy jól lásson minket :)))))
szenzációs vagy :))
♥
Vártuk már az újabb megerősítést, hogy igenis az élet szép...
Ó, de nagyon szép ez újra! Köszönöm.
mindig szép (örökszép)
(és én épp izoláltságról irtam (panaszkodtam?), el is szégyelltem magam)
Szep mint mindig ennekem.....olvasni szavaid
Nagyon szép gondolat!
Post a Comment