Ma reggel

ködborította tájra ébredtünk. Mintha közeledne az ősz. Aztán kisütött a nap, és gyönyörű volt, ahogy először a templomtorony meg a kilátó kezdett el derengeni, végül pedig minden láthatóvá vált. Miután Tibit elvittem a munkahelyére és visszaérkezve bekanyarodtam a kocsibeálló felé vezető útra, egy szőke hölgy tolatás közben jól nekem jött, mármint az ő autója a miénknek. Láttam, hogy közeledik, de visszatolatni már nem tudtam a forgalmas főútra, úgyhogy maradt a dudálás, amit ő nem hallott meg, és a visszapillantó tükröket se használta. Végül is megúsztuk mindketten egy kis karcolással. Kein problem.
Aztán Annát kikísértük az iskolabuszig, Sárát elkísértük a másik iskola bejáratáig és Enikővel kettecskén maradva elmentünk óvodába. Ez nem ilyen békésen történt, bár ha leszámítom az elégedetlenkedést és a nyafogást, akkor tulajdonképpen békésnek is nevezhetném...Nagyon szeretném, ha leszokna arról, hogy így fejezze ki az érzelmeit. Úgyhogy sokat beszélgetek vele, felhívom a figyelmét a szép és jó dolgokra - annak idején engem ennél drasztikusabb módszerekkel "kezeltek" volna :), de remélem, hogy a szép szó is használ. Tulajdonképpen a nagyobbaknak is volt nyafogós időszakuk, és tulajdonképpek már egyik sem műveli nagy általánosságban ezt a műfajt, úgyhogy van remény. És próbálok következetes lenni abban, hogy ne halljam meg, ne válaszoljak, ha nem normális hangon kéri vagy közli a dolgokat. Amúgy pedig, a következetesség a legesleggyengébb pontom, ami a gyereknevelést illeti, és ha mégis aranyos és kedves és jólnevelt gyerekeim vannak, márpedig azok, akkor az valószínüleg nem az én érdemem.