Egy csésze kávé.

Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.