Szívgyakorlatok.

Az utóbbi időben mind kevesebben járunk szerdánként próbára. Nehéz idők járnak kedves kis gospel kórusunk felett. Egyesek betegek, mások folyton foglaltak, vagy érdektelenek, vagy nem tudom, s van olyan is, aki rendszeresen elfelejtkezik a próbákról. Néha csak haton vagyunk, de az elég is, mert így ketten-ketten énekelhetünk a szopránban, az altban és a tenorban is. Egyedül tényleg nehéz lenne, de ha már ketten-ketten vagyunk, az más. Az már kórus. Addig még létezünk, addig még nem adtuk fel.

Születésnapomra a kollégáim nagy szeretettel és hosszas tanakodás után azt találták kitalálni, hogy meglepnek egy olyan gyertyával, melyet le kell először égetni ahhoz, hogy előtűnjön az igazi ajándék. Amiről ők úgy gondolták, hogy valamilyen ékszer legyen. A gyűrű gondolatát azért vetették el, mert nem tudták az ujjméretemet, a karkötő gondolatát ezért, a nyaklánc gondolatát amazért, száz szónak is egy a vége: miután kíváncsiságomból kifolyólag még azelőtt kikapartam az alufóliába csomagolt kis valamit, mielőtt a gyertya teljesen leégett volna , végül egy szép pár ezüst fülbevalót tarthattam a tenyeremen. Tetszik? - kérdezték reménykedve. Nagyon tetszett. Persze, soha életemben nem viseltem fülbevalót. Persze, másnap munka után az első utam egy füllyukasztással is foglalkozó ékszerészhez vezetett. Hiába, ajándékot elfogadni tudni kell. De azért remélem, jövőre nem valami piercing-et kapok majd! Vagy bungee jumping utalványt! Csak tán nem!

Múlt hétre kitaláltuk, repüljünk el három napra Görögországba. A repülőre sajnos csak elszórtan kaptunk helyjegyeket. Ami azért jó, mert ha nem én élem át, el sem hinném, ami történt. Az egyik kisasszony mellett ülő hölgy, mikor látta, hogy egymáshoz tartozunk, kedvesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem. A mellettem ülő fiatalember ezen felbátorodva megkérdezte a velem helyet cserélő hölgyet, nem-e cserélne helyet a valahol a repülőgép leghátsó részén ülő barátnőjével. Helyet cserélt vele is, persze. Az új helyemen az ablak mellett ülő lány, amikor látta, hogy több kisasszony is van, aki hozzám tartozik, felajánlotta, hogy helyet cserél, hadd üljünk együtt. Így történt, hogy öt perc leforgása alatt majdnem mindannyian egymás mellett vagy egymás közelében ültünk, mindezt anélkül, hogy bárkitől is bármit kértem volna. Csak elfogadni kellett a felajánlásokat, csak kinyújtani a kezem értük. Így indíthat el egyetlen személy egyetlen kedvessége, mint egy kis dominó, egy egész hosszú sorozatot.

A görög tengerpartnak azon a részén, ahol mi laktunk, hallottuk, néha nagy teknősbékák úsznak ki egészen közel a parthoz. Annyira szerettem volna látni őket! De hiába néztem, nem láttam semmit. S a szívem mélyén, bár hittem én, hogy léteznek, hiszen mások látták őket, valahogy mégsem gondoltam igazán, hogy én is megpillanthatnék bár egyetlen egyet. Egyszerűen csak, mint valami csoda, vagy Isten létének valami kézzel fogható, mindenki számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka: túl szép lett volna, hogy velem is megtörténjen. Aztán, még mielőtt vissza kellett volna jönnünk, láthattam őket. Kettőt is. Csodaszépek voltak, óriásiak, és tényleg léteztek, számomra is.

Minden történet, ami bárkivel történik, méltó az megemlítésre, méltó az egymással való megosztásra. Nem felesleges. Mindegy, hogy van-e tanulsága. Csak észre kell venni, el kell valakinek mesélni, s ha lángra lobban tőle valahol egy egészen kicsi remény, akkor van helye az ég alatt.
Minden történet, ami bárkivel megtörténik, szívhez szól.
Minden történet: szívgyakorlat.