Saturday, April 28, 2018

Fölöttünk az ég.

Múlt  vasárnap istentisztelet után az egyik presbiter- egy következő, május végi istentiszteletet előkészítendő - megkért, hogy válasszak ki néhányat a fotóim közül, olyanokat, amiket más talán el sem készít, mert nem látott volna ott, ahol én igen, semmi különöset. A látás lesz a téma, ha jó értettem, s egy ilyen izgalmas, általános témát fognak az én fotóim, hozzá az én rövid történeteim egészen konkrétan bevezetni.

Míg keresgéltem, rájöttem, milyen rég nem fotóztam. Nincs időm, se kedvem magammal cipelni a kamerát. Ezért inkább csak a telefonommal kattintgatok. Honvágy fogott el azután a régi szenvedély után, melynek önmagamban adtam otthont annyi éven át, melyet, mint egy gyermeket, nevelgettem, úgy vigyáztam rá, úgy óvtam és szerettem. Mert általa tudtam megtanulni szeretni a életemet is mindig éppen ott, ahol voltam: a konyhában, a kertben, a mindennapokban. A kamera mindig csak eszköz, de mégsem mindegy, elég-e csak egy gombot megnyomni, s kész, vagy időt szánok rá, s egyenként gondolom végig a beállításokat. Mindig is inkább a lassú életben voltam érdekelt, bár választani tényleg nem mindig lehet.

Szóval a fotók. Kiválasztottam néhányat: törött tojáshéjról, konyhapulton lisztbe írt üzenetről,  vízcseppekről, amint lefolynak az üveg oldalán, miniatür gombákról az erdő mélyén, egy szép kézről, csupa ilyesmiről.

S elhatároztam, letörlöm a port a kameráról, le a régi, elfeledett utakról, szembenézek a mostani életem azon feladataival, mikről nem is tudom, szeretem-e őket, csak azt tudom: mivel itt vannak, s mivel az enyémek, egyszerűen csak szeretném szeretni őket.

Egy hosszú, nehéz hét végén néha minden porcikám csak arra vágyik, hagyjon mindenki egy kicsit békén. Leülök valamilyen képernyő elé, felteszem a fülhallgatót, belemerülök egy fiktív történetbe. A képernyő olyan jó. Nem felesel ugyanis, nem zárkózik be a szobájába, nem követel, nem vádol, nem éhes folyton, nem érezteti velem, hogy nem vagyok jó.  Megpihenhetek. Nem vagyok más, csak egy néző, egy fogyasztó, az életem pedig nem más, mint egy second hand élet. Aminél az én reális, fáradságos, frusztrált sajátom mégiscsak fontosabb, ezért felállok, s megpróbálom a pillanatnyilag szinte lehetetlent: összegyűjteni önmagunkat egy szépen megterített asztal köré. Vacsorát sütünk magunknak parázson, gyertyákat gyújtunk, mindenkit összeterelünk. Órákig üldögélünk együtt, eszünk, beszélgetünk, nevetünk. Előveszem a kamerát, megpróbálom néhány felvételben megőrizni azt, amit úgysem lehet máshol, csak a szívben. Fölöttünk az ég hűvös és tiszta, felragyognak rajta lassan a világon a legszebb csillagok.

10 comments:

eszgyé said...

Nagyon hangulatos fotók. Jó, hogy leporoltad a kamerát (és az utakat is persze). :)

L. M. Zsuzsi said...

de jó, örülök, hogy újra kamerával is fotózol! Bár te mobillal is nagyon hangulatosakat tudsz! dehát ez mégis más...

iri said...

Nagyon jo kepek, nem meg tedd le a kamerat!Saz iras is mint mindig!

Katalin said...

szívből gratulálok!csodálatos közösséged van,

leda said...

Olyan sokat adott az utolsó bekezdés!
Más: megkérdezhetem, hogy milyen gyülekezetbe jártok? Ősszel a mi gyülekezetünkbe érkezett egy Németországban élő magyar hölgy, aki az ottani (Freiburg) hitéletről mesélt, több felekezetben is megfordult, és mi elképedve hallgattuk a tapasztalatait. Annyira más világ, amiről mesélt, mint a mi kis baptista gyülekezetünk. Azóta többször is imádkoztunk a némtországi hívőkért...

L. M. Zsuzsi said...

Kedves Márta, merre vagy? Rég írtál... remélem, minden rendben veletek!

Katalin said...

remélem fölöttetek az ég...csendes

és elkerült a tornádó

márta said...

Megvagyok, minden rendben.
Fölöttünk csendesen esik az esô. Szép.
:)

L. M. Zsuzsi said...

jaj, na, jó, megnyugodtam! Akkor mi is szép csendesen várunk, míg ránk sütöd a napodat! :-)

Katalin said...

az jó