Monday, May 21, 2018

Úgy érzem,


egy ideje nem tudok írni, mondtam ma egy jóbarátnak. Nem a betűket felejtettem el, vagy a szavakat, nem is a mondanivaló teljes hiánya miatt, mégis úgy érzem: ahogy régen talán igen, írni most már nem tudok.

Őrzök egy darab papírt, amire nemrég a velünk élő Mama akart valamit feljegyezni. Hogy mit, azt már sose fogjuk megtudni. Egyrészt elfelejtette, másrészt nem lehet elolvasni. Először csak a sorok kezdtek el hullámozni, majd a betűk ide-oda ugrálni, felismerhetetlenné válni, egyenként hullottak a papíron túli mélységbe, mielőtt semmivé váltak volna. Szomorú kis darab papír mindenesetre, eléggé hasonlít a saját közzé nem tett, cím nélküli, szavak nélküli vázlataimhoz.

Egyszer egy számomra akkor a világot jelentő barátságot veszítettem el azért, mert nem tudtam megérteni, amit a barátnőm sokáig hiába próbált nekem elmagyarázni. Hogy nem tud nekem már írni, nem tud mit mondani, szeretne, de mégsem tud. Aztán inkább csak kilépett az életemből, szó nélkül, s én évekig sírtam még utána. Ma már megértem őt.

Nem tudok most adni semmi mást, csak ezt a megértést.
Valahol mélyen hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték.

A Szél arra fúj, amerre csak akar.
Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is.

7 comments:

Èva Kelemen said...

Drága Márti! A blogot írók azonnal bólintanak a mai írásodra. Én, a blogot nem író szintén, mert már sokszor találkoztam - máshol - azzal a búcsút intő bejegyzéssel, amit aztán mégis követett idővel egy-egy újabb jelentkezés.

Mindent megértünk és elfogadunk, főleg ha olyan szépen van "kifejtve", ahogyan ezt most is olvashattuk.

A blogírással megszületett egy új jelenség is, a "blogfüggőség". Kicsit sem próbálom letagadni magam elől, hogy én ebben az imádatos függőségben szenvedek, ami hál' Istennek nem fáj.

Szívem szerint mindenkinek, aki - időszakosan - nem tud írni, annak azt tanácsolnám, hogy tegye meg az őt olvasók kedvéért, hogy legalább egy-egy képet, hangulatot évszakokhoz kötődően örökítsen meg, és tegye fel a blogjába.
El sem tudjátok képzelni, hogy milyen örömöt okoztok vele sokunknak.
Annyit jelezne nekünk, hogy: "Halihó! - élek!" - és jól vagyunk.

(Ez persze csak az én véleményem, óhajom, amit nem kell figyelembe sem venni. Ha nagy-nagy hiányérzetünk van, akkor úgyis visszaolvassuk a régi bejegyzéseidet. Ami persze mindenhol szívet-lelket simogató és nyugtató. Kívánom, hogy legyenek szép és kiegyensúlyozott napjaid!)

L. M. Zsuzsi said...

Drága Márta, mindez teljesen rendjén való. Ideje van az irásnak, és ideje van az írástól való tartózkodasnak... Nagyon rossz lenne, ha valami kényszerből írnál, annak ellenére, hogy éppen jobban esne nem írni. Fontosabb maga az élet az életjelek, gondolatok közlésénél. Kell a csend is az embernek, és boldog ember, akiben elég nagy a benső szabadság ahhoz, hogy olykor csendben maradjon... hogy meg akár a jót is el tudja engedni, ha épp egy még jobb vár rá. Az irás építi azt is aki ír, meg azt is, aki olvassa a jó sorokat, de a csend talan meg jobban érlel, akár az által is, hogy még az olvasóidnak sem akarsz megfelelni.

Én csak azt szeretném, hogy ha lehet, ne csukd be ezt a kincsesládát, hogy a korábbi írásaidat olvashassuk még... és hogy hagyd nyitva a lehetőseget is, hogy ha néha mégis írnál, legyen hova, mert lesz kinek: mi vissza-vissza nézegetünk ide...

Ölellek!

márta said...

Koszonom! Egyaltalan nem akarom bezarni, sot, ugy szeretnem tovabb is irni...

L. M. Zsuzsi said...

Akkor joooo! :)

Katalin said...

olyan szépen írtál:

"A Szél arra fúj, amerre csak akar. Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is."
nekem mindig útjelzők a mondataid

csak azt szeretném mondani: én nem azt érzem, hogy írásod arról szólna, "bejelentem, hogy megszüntetem a blogomat", hanem azt - ahogy te írtad: hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték. Az a fajta elcsendesedés, ami kicsit eltávolít a sablonoktól, és az "írok, hogy legyen blogom" mentalitástól....
Sokszor mondtad, hogy nem azért írsz, hogy legyen blogod, hanem, azért írsz, mert van blogod....és egy következő lépcsőfok, amikor úgy tudsz csendben maradni, hogy mások is jólesően üldögéljenek melletted (a világban), mint amikor elindítasz egy barátságot, és az akkor is barátság, amikor nem pletykáltok...
néha szomorúak vagyunk, amikor a dolgok nem pont olyanmód nyilvánulnak meg, ahogy a saját megszokásaink szerint gondolnánk

aarkus said...

Én örömmel várom - egy ideig akár szavak nélkül is, egy ideig, amíg kell - a fotókat is.

márta said...

Köszönöm!