Sunday, January 21, 2018

A többi


hozzám hasonló korú bakfis fogalmam nincs, hogyan csinálja, de én azt vettem észre a minap, hogy nem is az élet, a főnök, a család, a tennivalók végtelen listája az, ami hajszol, hanem én, saját magamat.
Siettetem magam a munkaidőm végén, mikor már látom, hogy ugyan tovább kell maradnom, de nem szeretném megváratni közben a gyerekeket sem.
Sietek munka után bevásárolni, majd utána haza, hogy ne legyen túl sokáig egyedül a Mama sem.
Képes vagyok ledolgozni hét-nyolc órát úgy, hogy sajnálok magamtól közben egy fél órányi ebédszünetet.
Az egyik nap aztán a múlt héten, talán szerdán, sóhajtottam egy nagyot, és feladtam ezt az egész reménytelen küzdelmet.
Úgysem tudok mindenütt ott lenni, mindenkit hazavinni, mindenkinek a kedvére tenni, és ezt nem is várja el tőlem tulajdonképpen senki.
Hatalmas, látványos újévi fogadalmak hiányában beérem tehát ilyen egészen apró változásokkal:
Nyugodtan, szeretettel fejezem be minden nap a munkám, ha így tovább tart, akkor is.
A gyerekek, ha sietnek,  hazamehetnek iskolabusszal.
Túlórás napokon félidőben elmegyek sétálni egyet a parkban.
Ha nem tudtam előre megfőzni az ebédet, hazaérve eszünk inkább szendvicset, s csak estére készítek valami igazán finomat.
Én szeretek sok embernek főzni, szeretek hétköznap is gyertyafényes, virágokkal díszített asztalt teríteni!
A magamra vállalt sok sietés miatt viszont sokszor úgy élek, mintha rágás nélkül nyelném le az ételt.
Nem tudom, a hozzám hasonló korú, helyzetű lányok hogyan hordozzák az örömöket-terheket, de én azt látom, kicsi változtatásokkal is szebbé lehet tenni az életet. Élhetővé. Kedvesebbé. Reménytelibbé.

8 comments:

iri said...

Marta azt hiszem tobben is elmondhatjuk mint en is:”onmagamra ismerek abban amit itt leirtal”

kovtama said...

Pont,mint én. Köszönöm.

Kósa Márta said...

Javulsz!
Nagyszerű!
Óvd magad, hogy soká lehess szerető anya, mosolygó feleség, és drága gyermek!

Gyöngykaláris said...

Pont így. Reggel fogtam meg egy gondolatot, nagyszüleim jutottak eszembe, és az ő nyugodtságuk, amivel mindent végigcsináltak. Munkát, imádkozást, ünnepeket. Nem kapkodva, komótosan - de minden belefért. Mégis.

Abigél said...

Én is ezt vettem észre magamon, hogy mindenhova és mindenhonnan sietek...egyszerűen nem akarok lemaradni, és közben egmégis lemaradok...szóval köszönöm, ez az írásod is bátorít a lassításra, és a pillanatok igazi meg- és átélésére!

Abigél

Tündérlátta said...

Szerintem a világon nagyon sokan élik meg ezt így, és nem csak a te lányos korosztályod. Ami döbbenetes számomra, hogy a gyerekeim 14-től lefelé, arról panaszkodnak, hogy milyen rövid az idő és milyen gyorsan múlnak a napok. Amikor belegondoltam, én gyerekkoromban unatkoztam időnként és alig vánszorgott az idő.
Minden fel van pörögve, mintha gyorsítottak volna az idő kerekén és tulajdonképpen fel is van pörögve (ahhoz képest, hogy a fél életünket gépesítettük annak érdekében, hogy növeljük a szabadaidőt). Nehéz ebből kiszállni és lerakni a felesleget. Valamelyik író egyszer azt mondta, ha ő lenne a sátán, egy dolgot tenne, állandóan siettetne.No, igen. Elég nagy károkat tud okozni.

warrior_e said...

<3

Anonymous said...

Olyan nehéz..telepakolom a napomat, az életemet elvárásokkal, kergetek egy ideát, aztán csalódott vagyok, mikor a hús-vér valóság más képet mutat. De próbálkozom rendületlenül!
h.bogi87