Utoljára talán John Steinbeck Érik a gyümölcs c. csodálatos könyvét olvastam ilyen keservesen, le-letéve, minduntalan össze-összeszoruló szívvel, mint Arundhati Roy új regényét, az A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma címűt. (Egyébként az én hibám, tudhattam volna. A másik könyve, Az Apró Dolgok Istene című sem volt könnyű olvasmány.) Körülbelül négyszáz oldal után van, azt hiszem, az első olyan mondat, ami valami szépet ír le, talán egy ölelést. A könyv cselekménye India kitaszítottjai, számtalan konfliktusa, háborúja, a terror körül bontakozik ki, nagyon-nagyon lassan, rengeteg érthetetlennek tűnő, különálló, a könyvnek majdhogynem a végéig különállónak is maradó történet formájában. Ha a káoszt szerette volna valamilyen új formában megjeleníteni az író, akkor ez, azt hiszem, sikerült. Mert talán nem is lehet máshogy elmesélni egy történetet, ami töredezett, ami romokban hever. De engem érdekelnek ezek a történetek is. Szeretem megkeresni bennük azt, ami mégis szép. A legkedvesebb rész talán az, amikor az egyik főszereplő, egy Tilo nevű nő, akinek menekülnie kell, beköltözik fogadott gyermekével a Jannat-fogadóba. Ezt a fogadót egy temetőben alakította ki a társadalom kivetettjeit, sérültjeit, hajléktalanjait ilyen-olyan formában képviselő néhány ember. Olyan fogadó ez, ahol van hely nem csak kettőjüknek, de a kutyájának is, sőt a kutyája összes kölykének is. Tiszteletére kiöltöznek a lakók, és welcome partyt szerveznek, léggömbökkel, étellel, itallal. S Tilo, ez a tanult, okos nő, életében először úgy érzi, otthonra talált.
Fogalmam nincs, jó-e a könyv vagy sem. Nem tudom. Néha úgy gondolok az irodalomra, mint egy idegenvezetőre, akinek az a hivatása, hogy kivezessen szűk világomból, kiszélesítse keskeny határaimat. Hogy megmutassa azt, ami van, úgy, ahogy van, a sötét helyeket is. De ezt nem teheti meg anélkül, hogy egyúttal fel ne hívná a figyelmet ezeken a legsötétebb helyeken is felvillanó, újra és újra reményt keltő fénysugarakra. Mindig arra jutok végül, hogy a jó könyveknek, az irodalomnak az a feladata, hogy segítsen élni. S ha így nézem, akkor ez a könyv jó. (Engem legalábbis) segít élni.
2 comments:
én újév első alkaalmával hoztam ki a könyvtárból az Az Apró Dolgok Istene-'t, de még nem bírtam belelovalni magam:)
(eszembe jutott Petrik A. "tudok, és tudhatok"-jában, mikor arról ír, hogy az unalmas könyveket szereti, hát, amilyen szürke semmi idő van, talán legjobb alkalom elmerengeni:))))
...Reges régen,még lanykoromban,ott nezelodtem Budapesten,a Kálvin téri aluljaronak abban a pici konyvesboltjaban (nem tudom,ott van e még),és volt nálam egy kis pénz.Egy Könyvre(!)így lett az enyém az Apró Dolgok Istene.es bár tudjuk,don't judge a book by its cover,en mégis ezt tettem,hisz olyan szép volt,vonzott..Meghatározó könyvélmény lett.korabban már kiszúrtam az egyik fotódon,gondoltam,talán egyszer írsz róla,milyen volt,szeretted -e :-)most kíváncsivá tettél az új könyvét illetően..!
Post a Comment