A többi

hozzám hasonló korú bakfis fogalmam nincs, hogyan csinálja, de én azt vettem észre a minap, hogy nem is az élet, a főnök, a család, a tennivalók végtelen listája az, ami hajszol, hanem én, saját magamat.
Siettetem magam a munkaidőm végén, mikor már látom, hogy ugyan tovább kell maradnom, de nem szeretném megváratni közben a gyerekeket sem.
Sietek munka után bevásárolni, majd utána haza, hogy ne legyen túl sokáig egyedül a Mama sem.
Képes vagyok ledolgozni hét-nyolc órát úgy, hogy sajnálok magamtól közben egy fél órányi ebédszünetet.
Az egyik nap aztán a múlt héten, talán szerdán, sóhajtottam egy nagyot, és feladtam ezt az egész reménytelen küzdelmet.
Úgysem tudok mindenütt ott lenni, mindenkit hazavinni, mindenkinek a kedvére tenni, és ezt nem is várja el tőlem tulajdonképpen senki.
Hatalmas, látványos újévi fogadalmak hiányában beérem tehát ilyen egészen apró változásokkal:
Nyugodtan, szeretettel fejezem be minden nap a munkám, ha így tovább tart, akkor is.
A gyerekek, ha sietnek,  hazamehetnek iskolabusszal.
Túlórás napokon félidőben elmegyek sétálni egyet a parkban.
Ha nem tudtam előre megfőzni az ebédet, hazaérve eszünk inkább szendvicset, s csak estére készítek valami igazán finomat.
Én szeretek sok embernek főzni, szeretek hétköznap is gyertyafényes, virágokkal díszített asztalt teríteni!
A magamra vállalt sok sietés miatt viszont sokszor úgy élek, mintha rágás nélkül nyelném le az ételt.
Nem tudom, a hozzám hasonló korú, helyzetű lányok hogyan hordozzák az örömöket-terheket, de én azt látom, kicsi változtatásokkal is szebbé lehet tenni az életet. Élhetővé. Kedvesebbé. Reménytelibbé.