Isten asztalánál.

Fagyosan, korán, gyönyörű szürke-fehér-halványkék színkombinációval indulnak a márciusi reggelek. Március. Már a neve is olyan vidám, s már csak azért is szeretem, mert a születésnapom hónapja. A hideg már nem téveszt meg, én tudom, hamarosan kinyílnak a virágok, reményem szerint mind a százhetvenöt virághagyma előbújik majd, amit november legvégén, közvetlenül a fagyok érkezte előtt már nem tudom, pontosan hova, de még a földbe ide-oda eldugtam.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.