15696. (+1)

Az utóbbi hetekben sok minden megváltozott, de van, ami megmaradt ugyanolyannak. Reggelenként, direkt figyelem, még mindig felkel a nap. Még mindig finom a kávé. S vállalva a közhelyes mondatok szaporításának veszélyét mondom: a szeretet is ugyanolyan édes, keserves, kreatív, küzdelmes és felemelő, mint azokban az időkben, amikor még nem változott ekkorát a világ.
Most is érvényes, hogy minden nap egy napot élünk meg, s ezzel együtt lesz pontosan eggyel kevesebb a még hátralevők száma. A születésnapok idén sem maradnak el. S ha egy nappal később is, mint minden évben ilyenkor, megszámolom a napokat, legyen ennyivel is otthonosabb, legyen ennyivel ugyanolyanabb, mint mindig is volt, a világ(om).
Az egyik legérdekesebb ajándékom egyébként nem más, mint egy egyszer használatos kamera. Valamelyik kisasszonytól kaptam a sárga pulóverrel együtt, ami tulajdonképpen az övé, de most - mert időtlen idők óta sóvárogva vágyom rá! - nekem adta.
Szóval, a kamera. Szóval, egyszer használatos. Szóval, mint az élet.
Lefényképezem majd a napfelkeltét. Az éppen ébredező nárciszokat a kertben. A kutya lengedező fülét, amikor nagyot sétálunk a szélben. A szétesett citromos tortát, a postaládát, az összehajtogatott ruhákat, a gyümölcsös kosarat, a konyhapultra lecsepegett mézet. A mosolyt. Az agyonolvasott kedvenc könyvet. A félig leėgett gyertyákat az asztalon. A gőzölgő leveses fazekat. Lefényképezem a leejtett tálca révén a lépcsőkön végigszórodott cserepeket. A kézírásomat.  A gyerekek borzas fejét, amint reggeli után kutatnak.
Van összesen huszonhét fotó-lehetőségem. Nem sok, nem kevés. Nem pazarlom, nem őrizgetem. Emlékeztet arra, hogyan is akartam élni az életemet.