Egyensúly.

Az elmúlt napok abszolút mélypontja az autóban ért, ahogy épp beértem a faluba, s ott álltak, mint mindig, a jól ismert házak, még soha nem látott, vigasztalan szürkeségben. A szélvédőt csendes eső verte kitartóan, s akárcsak a rádióból a nyugtalanító hírek áramlása, hirtelen úgy tűnt, sem egyik, sem másik nem fogja többé abbahagyni, soha.
A mélypontok megviselnek. A csúcspontok is, egyébként. Egyiket sem könnyű érzelmileg hordozni. Mikor nem is olyan rég majdnem fejembe szállt a dicsőség, szinte azonnal ott találtam magam - mintha már olvastam volna hasonló jelenetről valahol - könyékig feltűrt ingujjban, letérdelve a fürdőszoba hideg kövén, ahogy épp egy pár ráncos lábat mostam, töröltem.
Az egyensúly csodálatos titkára ott és akkor találok rá a leginkább, amikor - akár fent, akár lent - képes vagyok túltekinteni saját magamon. A saját túlélésemen, a saját jól-létemen. Amikor elhatározom, nem akarom már megmenteni az egész világot. Amikor elhatározom, attól mėg nem hagyom úgy, ahogy van.