A kapcsolattartás

összes elképzelhető és mindeddig számomra elképzelhetetlen formája, a Facebook, a Whatsapp, a Band, a Zoom-Room, hogy csak az általam használtakat említsem, továbbá az online hírek, online újságok, könyvek, istentiszteletek, megbeszélések, inspirációk, bátorítások, koncertek, s esténként az offline, mindig ugyanabban az időpontban való balkonon éneklések, tapsolások vagy egyszerűen csak az ablakba kitett égő gyertyák, mindez: s z é p .

Ugyanakkor: vár a belső kamra is. Keresem a csendet. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. Hogy egyszerűen csak legyek. Lehalkítom a telefont. Hallgatom, ahogy az elszáradt tulipánokról az asztalra hull egy-egy elfáradt szirom. Elismerem, nem tudom, mi miért van, s hogy ennek, ami éppen van, pontosan mi az értelme. Nem próbálom meg a történetet lekerekíteni, hiszen még nincs is vége. Megtalálni a rosszban a jót nem mindig egyszerű feladat. Nem biztos, hogy rögtön sikerül. Össze lehet hasonlítani egy virág szépségét az asztalomon egy ismeretlen fájdalmával valahol egy kórházi ágyon? Ami az emberiség szempontjából talán egy új esély, az egyes személyeknek lehet, egyszerűen csak a szív meghasadása. Az ő gyászuk közös gyász. A rendelkezésre álló idő érték. Kár elpazarolni, néha még a kifejezetten jó, építő dolgokra is azért kár, mert vannak gondolatok, melyek arra várnak, hogy én gondoljam ki, vannak még megíratlan saját dalok, elmondatlan saját imák, s a sokadik online istentisztelet helyett talán ideje elővenni a polcon porosodó Szentírást, avagy: saját kezűleg meríteni a forrásból.

Egyébként nem. Nem lehet összehasonlítani egy szál virág szépségét az ismeretlen szenvedésével a kórházi ágyon. De egymás mellé lehet tenni, mindent oda lehet tenni, ami van. Mert amit életfeladatként, mindent átható üzenetként fogalmazok meg, amikor könnyű az élet, az akkor is érvényes marad, amikor nehéz.