Ötperc.

Csak öt perc reggel, egy csésze kávéval a kezemben, a balkonon, míg újból végiggondolom, még mielőtt elkezdődik a nap, hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Öt percnyi szünet, mielőtt hozok egy döntést, vagy írok egy levelet, vagy kiadom magamból a dühömet, vagy elindulok lefelé egy csúszós lejtőn.
Öt tudatosan eltöltött perc a kegyelem társaságában, mikor szerethetetlennek és elutasítottnak érzem magam.
Öt perc az igazság társaságában, mikor tévedhetetlennek képzelem magam.
Sok-sok ötperc, mint megannyi kicsi saját Toszkána, csak úgy, szétszórva a nap folyamán, a káosz közepén, az elvégzendők mentén, ebédszünet előtt, vagy főzés közben, nagylelkűen és tervezetlenül, csak addig, míg elzongorázok egy-egy rég elfelejtett dalt, vagy lejátszunk egy-egy kártyapartit, vagy elolvasok két oldalt a megkezdett könyvből, vagy kifejezetten és szándékosan semmire se pazaroljuk a drága időt: így jó előre elhatározom őket.
Mielőtt újból belevetem magam a hétköznapokba, a nyári szívemet őrzendő: ünnepélyesen megfogadom őket.
Nem tologatom el a kimerülés szélére. Nem hagyom a munka, vagy a nap legvégére.
Mi emberek, vagy legalábbis én, sokszor azzal vagyunk a legjobban elfoglalva, hogy elfoglaltak legyünk. Mintha ez bárkit is igazán érdekelne, vagy ettől bárki is jobban csodálna, szeretne.

Az ötperc nem hosszú. Nem sok köze van az óramutatóhoz, mivelhogy nem idő-, hanem szívegység.
Az ötperc nem sok. A különbség néha mégis az egész világot jelenti.